Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Piros és a Farkas

2018.02.24

     – Piros! Hello, Piros!

Hol volt, hol nem volt, egy falu, egy csinos leányzó, és egy nyakigláb, pattanásos arcú kamasz, aki majd kezét-lábát törte a nagy igyekezettől, hogy felhívja magára a falu szépének a figyelmét.

Esetlenül kalimpált a vadonatúj, méregdrága kerékpárjának a nyergében, ide-oda csellengett a kátyúkkal sűrűn teleszórt aszfalton. Azért könyörögte ki a szüleitől, hogy menőbbnek látszódjék, és ne nézze többé levegőnek a lány. Itt faluhelyen már csak ezzel közlekedtek az emberek, autóra meg egyébként se telt a családnak.

Jeges pillantást kapott válaszul.

Piroska utálta a nevét, ám nem tehetett semmit. Erre a névre keresztelték, tűrnie kellett, hogy itt így mondják, röviden, becézgetés nélkül. Az apja akarata volt, s éppen a vöröslő hajtincsei miatt. Felszegte az állát, s megszaporázta a lépteit.

A fiú kacsázva tekert utána.

– Eljössz velem moziba?

A lány mérgesen megtorpant. Hátranézett a válla fölött.

– Majd ha fagy! Hagyj békén, még kisfiú vagy. Eredj az oviba!

A nyers elutasítás nem szegte kedvét. Mondták neki a haverok, hogy nem fog menni, de ő ettől még inkább akarta. Egyszer úgy is randizni fognak! Majd néznek akkor a melákok, hogy mégis megnyerte a fogadást!

A főutca egyetlen butikjának tulajdonosa hallgatta őket, és jól szórakozott. Zsebre dugott kézzel álldogált az utcán az ajtófélfát támasztva, márkás farmerban, olasz cipőben, francia selyemingben. Pirost várta.

– Szépségem, gyere be egy pillanatra!  Új árut hoztam, látnod kell, éppen neked való!

Piroska kacéran rámosolygott. Pöffeszkedő kiskakasnak tartotta az alig százhatvan centis, pocakosodó, apjával egykorú férfit, de még mindig ő a falu legjobb partija. Bár törpe, de legalább van pénze. Tudta, hogy a nők sóvárognak utána, s ha másoknak ennyire kell, akkor őneki még inkább. Eddig minden a legjobban alakult, s most épp ez a kölyök rondít bele. Megringatta a csípőjét, és lassan besétált az ajtón. Élvezte, hogy éhes pillantás simít végig a lábain, a cipője tíz centis sarkától a feje búbjáig, majd vissza, s elidőz a hátsó domborulatán.

Mióta visszajött, a faluban mindenfélét pusmogtak róla, de nem zavarta. A nők irigykedő pletykálkodása még önelégültebbé tette. A férfinép őutána csorgatta a nyálát, öregasszony, fiatalasszony, mind tőle féltette az urát. S a félelmükön milyen jókat nevetett! Nem érdekelte, hogy fogadásokat kötnek, ki kapja meg először. Büszkén járt-kelt, flörtölt, bolondított. Sikerült alaposan felbolygatnia a falut, s ez jóleső elégedettséggel töltötte el.

Micsoda elégtétel ez a nyomorúságos kamaszkor után!

Akkor bezzeg a kutya se vette észre a nyakigláb, szeplős Vöröskét, aki kislányként volt! Egy fiú se akart vele beszélgetni, a fogszabályozós, szégyenlős mosolyától messzire szaladtak. Ha mégis szóltak hozzá, zavartan motyogott, s ettől nagyon idiótának érezte magát. Ügyet se vetettek rá, mikor a többi lányt táncolni hívták, az ő lapos mellét egy se akarta megfogdosni. Most csak azért is kikezdett mindenkivel, megmutatni nekik, hogy ő a legkülönb!

Az ilyen málészájú kisgyerekek, mint ez itt, untatták. Naná, majd égeti magát az ilyenek miatt! Azt bezzeg élvezte, hogy kifizetik az italát, szerelmes cetliket dobálnak a postaládájába, és pikáns célzásokat írogatnak róla az interneten! Úgy sem marad itt sokáig, az első adandó alkalommal lelép majd. Nem akar az isten háta mögött megöregedni.

Elfeledkezett az időről. Arról, hogy az anyja várta, még inkább.

 

Pedig a szülője már igen türelmetlenkedett. Órákkal azelőtt küldte el a lányát a vegyesboltba néhány apróságért, de a tej, a kenyér, a felvágott, és a többi csak nem akart megérkezni. Sóhajtott, mikor végre meglátta a konyhaablakból.

Piros a postással nevetgélt éppen, egyik kezében a butik papírtasakját lóbálva.

Az anya sóhajtott. Indulhat saját maga a boltba, ha még ma enni akarnak!

Mikor visszatért, a ház zengett a zenének aligha nevezhető ricsajtól. A lánya csapnivaló ízlésével még csak-csak kibékült volna, de a hangerő már túl sok volt a megfáradt idegrendszerének. Berontott a lánya szobájába, és lenyomta a gombot.

Piroska az ágyán hasalt, előtte a laptopja, fülére tapadva a mobil, s míg valakivel telefonon negédeskedett, bőszen nyomkodta az egér gombját.

Éjjel-nappal ez a facebook – gondolta mérgesen az asszony -, vagy ki tudja, éppen melyik társasági oldal. Ezek a neten élik az életüket! Itthon meg semmi hasznát nem veszem – méltatlankodott magában. Istenem, hol rontottam el?

A váratlan csendre a lánya felkapta a fejét.

– Bocs, bejött a mutti. Majd hívlak! – csicseregte a telefonnak, majd az anyjára mordult. – Nem tudsz kopogni? Minek jöttél be? Már a saját szobámban sem lehet nyugtom?

– Csendesebben, kisasszony! Beszélnem kell veled.

Elpakolta a fotelból a hanyagul odadobált ruhákat, és nem törődve magzata méltatlankodó tekintetével, fáradtan beleroskadt.

– Pirikém, örültem, amikor hazaköltöztél. Az a fiú nem volt hozzád való. Itt lakhatsz, ameddig akarsz.

Piroska kíváncsi lett, mi fog ebből kisülni. Felült törökülésbe, s míg várta a folytatást a tükrében kezdte nézegetni a frissen befestett, most éppen fekete, pink csíkokkal egyénivé varázsolt frizuráját.

– Abból sincs gond, hogy eltartalak, amíg találsz magadnak munkát, csak arra kérlek, vedd ki a részed az itthoni tennivalókból!

Piri elnyomott egy sóhajt. A pokolba az egésszel! Semmi kedve itt lenni. Szívesebben ment volna az apjához, de az öregnek nincs saját lakása, s most is az éppen ügyeletes barátnőjénél dekkol. El kell viselnie az öreglányt. Az sem lenne bölcs dolog, ha valamelyik hódolójához költözne. De már nem tart sokáig, remélhetőleg.

Bámulta a plafon repedéseit.

– Mi lenne az a nagyon fontos? – kérdezte végül kelletlenül.

– El kellene vinned a nagyinak néhány dolgot.

– Nekem? Nem tud ő bejönni érte? Neki is annyi az út, mint nekem. Van lába, tud vele járni – vitatkozott mérgesen.

– Tudod, hogy beteg a szíve, vigyáznia, pihennie kell, nem erőltetheti meg magát a hosszú gyaloglással. Nagyapád halála, a gyász nagyon megviselte.

– Szent egek! Hogy ne sajnáljam! Már vagy öt éve, hogy a Papust eltemettük. Még mindig nem szedte össze magát az vénasszony?

– Van neked lelked, te lány? Hogy beszélsz a nagyanyádról?

– Bocs!

Piroska elképzelte, hogy ott bandukol az ösvényen, kilométereken keresztül, unja magát, míg végül nagy sokára odaér majd az erdészházhoz. Lesheti közben a mókusokat, vagy az őzeket, mert kétlábúval nem sok esélye lesz találkozni. Ám azt is tudta, nincs kibúvó, az anyja addig fog vele erőszakoskodni, míg el nem indul.

– Holnap délelőtt jó lesz? – adta be végül a derekát. – De csak rövid időre megyek, nem maradok ott estig! Dolgom van, nem fogom egész nap szórakoztatni az öregasszonyt! Állásinterjúra megyek, hogy tudd! Most már békén hagysz végre?

Az anya nehézkesen tápászkodott fel. Fájós lábakkal sántikált ki. Nem tudta, mit kellett volna másképp csinálnia. Nem ilyen lányt akart nevelni, de ez sikerült. Az apja vére!

Piros hatalmas, ártatlan, kék szemeivel bárkit be tudott csapni, csak őt nem. Fájdalmasan rövid házasságuk keserédes gyümölcse. A cserfes, örökké vidám, szeretni való kicsiny nyápicból bögyös, karcsú bombázó lett, aki nagyon is tudta használni az adottságait. De a jósága odaveszett. Vagy nem is létezett, csak az anyaszív képzelte?

A lánya is túl korán esett szerelembe, éretlenül kötötték be a fejét. Alig múlt tizennyolc, a férje se sokkal több, s év nem telt el, már meg is elégelték a közös életet. Megváltoztatta a balul sikerült házasság – vélekedett. Hiába óvta, intette őket, hogy várjanak még, egyik se hallgatott rá. Gyerekek! Persze, hogy semmi jó nem sült ki az elsietett frigyből!  Még nincs húsz sem, s már maga mögött hagyott egy férjet.

A veje szerint Pirinek csak a diszkón, a bulizáson járt az esze, más nem érdekelte. A munkahelyét is otthagyta, pénzt nem keresett, de annál többet tudott volna elkölteni.

A másik szerint a fiú lett hűtlen, nem adott elég pénzt a háztartásra, és elvárta volna tőle, hogy éhbérért mindenféle vacak melót elvállaljon. Ki tehet itt igazságot? A válópert bezzeg neki, az anyának kell kifizetnie, mert a lányának nincs jövedelme. Nem tart ki sokáig egy munkahelyen sem. Igaz, itt a környéken nincs túl sok lehetőség.

Az apja volt ilyen állhatatlan. Az sem tud sokáig egy helyen megmaradni, se nő mellett, se munkahelyen. Mégis, közel két évtized után is melegség önti el, ha a forróvérű, lángvörös üstökű hajdani szerelmére gondol. Az ígérgetés nagymesterére. Piros inkább az ő lánya, mint az enyém – gondolta. De sok ártatlan férfinek fogja még összetörni a szívét!

 

Az anya másnap reggeli után összepakolta a fonott vesszőkosárba a legfontosabb dolgokat, a többit az új erdész majd kiviszi, ha arra megy. Örült, hogy szombat van, míg a lánya távol van, kitakarítja a lakást. Mert a hercegnő erre se hajlandó.

Érezte, hogy egyre fogy a türelme.

Megitta a kávéját, és már sokadszorra nézett az órára. Hol marad már ez a lyány? Így dél lesz, mire elindul. Biztosan a tükör előtt páváskodik, mint mindig.

Akkor kerekedett csak el igazán a szeme, mikor Piros lemasírozott a lépcsőn. Valami lehetetlen, vérvörös, bokorugró szoknyát vett fel piros blúzzal, a fejét bekötötte pöttyös kendővel, és fehér kötényt kötött. Hozzá ráadásnak piros szandált húzott.

– Mi a csuda, maszkabálba készülsz? – szörnyülködött.

– Na, hallod, ha egyszer Piroskát kell játszanom az anyám kedvéért, aki bort és kalácsot vitet az erdőbe a nagyanyónak!

– Ne szemtelenkedj velem! Öltözz át, de azonnal, az emberek így körberöhögnek!

Piroska gúnyos fintort vágott, megrántotta a vállát, és lekapta az asztalról a kosarat. Szándékosan hamis hangon énekelni kezdett egy bugyuta gyerekdalt, és az udvaron átvágva, a hátsó kapun át az erdőnek vette az irányt. Igazán nem bánta volna, ha a fél faluval összetalálkozik. De egy teremtett lélek sem járt akkoriban arra.

Nyár lévén, a kánikulai forróság már elűzte a reggeli harmatot, a lombok alatt se maradt meg sokáig a hűvös levegő. Piroskának hamar melege lett. Felhagyott a dúdolgatással. Különben sem hallotta senki. Csak az anyja bosszantására találta ki, akinek legendásan jó volt a hallása. Lekapta a fejéről a kendőt, és összekötötte vele a szerteszéjjel röpködő haját. Már bánta a bő szoknyát, amit a néptáncos szomszédlánytól kuncsorgott el, mert alatta még a bugyija is izzadt. Leoldotta a kötényt, ráterítette a kosárra, a szoknya szélét pedig begyűrte a dereka korcába. A blúzán kigombolt néhány gombot, alóla kivillant a piros melltartója.

Röpke óra múlva már látta az erdészház falainak csokoládészínre érett gerendáit. Az ablaküvegek csillogtak, a palatető fölött forrni látszott a levegő. Nagyanyja az udvaron teregette a kimosott ruhát.

Nem is látszik öregnek – állapította meg némi döbbenettel. Sokkal fiatalosabb, mint amikor utoljára látta.

Az idősödő nő a haját a feje tetejére tűzte, ujjatlan nyári ruhájában, lányosan karcsún, arcán pici mosollyal, magába feledkezve végezte a munkáját. Nem vette észre, hogy látogatója érkezett. Az árnyékban szunyókáló kutya tért magához először, és kezdett el ugatni.

– Nahát, te nem is vagy beteg! – dühödött meg Piros. – Igazán be tudtál volna jönni a faluba!

Anyó meglepődve kapta fel a fejét. Mikor felismerte az unokáját, szélesen elmosolyodott.

– Micsoda meglepetés! Szia, Piroska! Isten hozott! Milyen régen láttalak! – ölelte magához.

Puszilgatta volna, mint kicsiny lány korában, de azt már az unokája nem tűrte:

– Engedj, csupa izzadtság vagyok – tolta el magától. – Hozzád ragadok. Nincs valami hideg innivalód?

Nagyi határtalan öröme picit megcsappant. Végignézett a lányon, s bármi is volt a véleménye a félig nekivetkőzött, maskarába öltözött Piroskáról, nem hangoztatta.

– Van, persze, hogy van. Gyere be, a házban hűvös van!

Míg a jeges limonádét kortyolgatta, és a nagyanyja kíváncsiskodását próbálta elhárítani, volt ideje alaposan szemügyre venni az öregasszonyt.

Aki igazából még messzi járt a nyugdíjas kortól is, mert ő is, mint a családban generációk óta minden nő, korán szült. Tizenhét volt ő is, meg utána a lánya is, mikor anyák lettek. Ő nem bánta meg sosem, jó gyereket kapott az élettől, és csodálatos életet a férjétől, akin kívül nem ismert mást. S bár már ötvennégy év, és a nagy bánat nyomta a vállát, nem nézett ki negyvenötnek sem, annak ellenére, hogy őszülő haját nem volt hajlandó befestetni. A tiszta levegő, az erdő nyugalma, a szabadban végzett fizikai munka fiatalosan tartotta.

– Nagyi, nem unalmas itt egyedül, az isten háta mögött?

– Nem. Sokkal izgalmasabb, mint gondolnád. És nem vagyok egyedül. Az erdészek, a favágók, a vadászok gyakran be-benéznek.

– Na, de pasi nélkül? Annak mi értelme van? A faluban találnál valaki korod bélit.

– Hát… az igazság, hogy van udvarlóm – pirult el zavarában.

– Ne mond! Kicsoda?

– Az új erdész.

Biztosan, valami vén trotty, úgy hatvan felé. Akinek másutt kitelt a becsülete, és ide helyezték. Persze, kellene neki az erdészház – vélekedett a lány magából kiindulva.

Piroskát nem érdekelte tovább a dolog, nem kérdezett, így a nagyanyja se mesélt többet.

Rövidesen elköszönt, mert úgy érezte, elég ennyi a látogatásból egy időre. Sokkal jobban izgatta a délutáni találkozás a butikossal. Biztosra vette, lesz állása.

Mikor beért a lombok alá, s elég messzire távolodott a háztól, ledobta magáról a blúzt is. Melltartóban, feltűrt szoknyában furcsán festett. De hát úgy sem látja senki - vélekedett.

Rosszul hitte. Lupusz, az erdész, szemmel tartotta már a ház felé menet is. Megvárta, míg befejezi a látogatást, és visszafelé indul. Figyelte, mikor nekivetkőzött, s csak utána lépett be a nagyi kapuján.

– Ez meg ki fia-borja volt?

Magához ölelte és megcsókolta az asszonyt.

 

 

Mire a lombok lehullottak, Piros már unta a butikot a pökhendi tulajdonosával együtt, aki szűken mérte a juttatásokat, és sehogyan sem engedte beköltözni a házába.

A faluban az összes férfi vagy nagyon csúnya, vagy öreg, vagy pelenkás takonypóc lett a szemében. Semmi normális a láthatáron - sóhajtozott. Hiába, hogy hivatalosan is elvált asszony lett, s azt csinálhat, amihez csak kedve van, az alkalmak elfogytak. A férjeket megfenyegették az asszonyok, ezért nem mertek szóba állni vele, a facér férfiak megkóstolták és megunták, majd egymásnak adogatták, mert rájöttek, csak játszik velük. Nem vették komolyan, nem akartak tőle egyebet néhány forró éjszakánál, és ő sem akart tőlük semmit. Egyik se tudta – nem is akarta - kivinni az élet zsákutcájából.

Ideje a városba költözni – gondolta a tél közeledtével.

Ráadásul a nagyi férjhez fog menni. Ki hitte volna? Karácsonyra tervezték a nagy eseményt, kint az erdészházban. Remélhetően addigra lehullik a hó, és minden gyönyörű lesz. A fél falut meghívták, az emberek mindenütt izgatottan sutyorogtak, tervezgettek, izzott a levegő a várakozástól. Csak Pirost hagyta hidegen a dolog.

Decemberi délelőttön dugig pakoltak egy teherautót mindenfélével, ami majd a vendéglátáshoz kell, és egy favágó már elindult vele az erdészlakhoz, mikor az anyja visszaérkezett a házukhoz. Lihegett a rohanástól. Lemondóan lógatta a karját, és szitkozódott.

– Mondtam annak az idiótának, hogy ne tartson fel, mert ide kell érnem időben, de beszélhetek én ennek! Éppen csak a legfontosabb maradt itt! Pirikém, nincs más, mint hogy el kell vinned a nagyanyádnak! Gyógyszer nélkül nagy baj lehet, a lelkemre kötötte, hogy el ne felejtsem, mert elfogyott a tartalék dobozzal is.

Erre mit lehetett mondani?

Semmit. Előtte kapott össze a főnökével, örült, hogy leléphet, mégpedig jó indokkal. Belebújt a téli, bélelt dzsekijébe, és némi tépelődés után a téli bakancsába, sapkát, kesztyűt húzott, körbebugyolálta magát egy kötött sállal, és felkészült a kiadós gyaloglásra, a keményre fagyott erdei ösvényen. Jó lesz sietnie, négykor már sötét lesz. Addigra talán visszaér.

Ám ettől még nem kell lelkesnek lennie. Örüljön az anyja, hogy szívességet tesz. Majd alkalomadtán emlékezteti erre.

Kaptatott fel az emelkedőn, s mikor pihegve felért, megtorpant. Alatta a lejtős hegyoldalon ismeretlen ember szénával töltötte fel az őzek etetőjét. Nahát, mégsem néptelen az erdő?

Szándékos lassúsággal ereszkedett lefelé, és alaposan megszemlélte. Magas, szikár, izmos, nem a nyiszlett fajta. Barna arca markáns, mély redőkkel szabdalt, melyet nem a kor, inkább a szél és a nap vésett az arcára.

A férfi azonnal észrevette őt, s megállt a villa a kezében. Zöldes szemei fiatalos kíváncsisággal csillogtak, amint végigmérte a lányt.

Piroska beleremegett. Micsoda bika! Hol bujkált ez eddig?

– Jó napot! – Szende ártatlanságot mímelt, tudta, erre harapnak leginkább. Talán felajánlja, hogy a járművével leviszi az erdészházhoz. Megspórolna egy csomó gyaloglást. Meg aztán ki tudja, még mi történhet?

– Szép napot magának is! Merre, kislány?

Lehet vagy negyven – tippelt Piroska -, vagy még annyi sem. Őszülő halánték, nem tejfelesszájú suhanc már, okosnak látszik, és nincs gyűrű az ujján. Éppen nekem való.

– Csak ide, az erdészházba. A nagyanyámhoz.

– Vagy úgy! Éppen odamegyek. Ha vár addig, míg telipakolom az összes etetőt, mehetünk együtt.

– Még segítek is – készségeskedett Piros, nem épp hátsó szándék nélkül.

Ha akart, mindig tudott nagyon ügyes és gyors lenni. Égett a keze alatt a munka, ha valakit el akart vele kápráztatni. Gondolkodás nélkül kapta fel a könnyű kis bálákat, és rakta az etetőbe. Most az egyszer nem érdekelte, hogy koszos lett a kabátja. Pillanatok alatt kiürült a kisteherautó.

– Lupusz vagyok – nyújtotta a kezét, mikor beültek. – Köszönöm a segítséget.

– Szívesen. Lupusz, mint Farkas? Milyen érdekes! Én Piroska vagyok.

A férfi mosolygott, de nem szólt. Indított. A szűk ösvényen épphogy elfértek, de hamar leértek az erdészlakhoz.

A zúgásra előjött a ház asszonya. Szélesen mosolyogva megölelte az unokáját, aztán Lupuszhoz lépett, és megcsókolta. Piroskának leesett az álla.

– Nagyi… - nyögte.

– Ő a vőlegényem. Látom, már megismerkedtetek.

Mélységes döbbenetében elállt a szava. Micsoda alamuszi macska a nagyanyja! Ki se nézné belőle, hogy magába bolondított egy ilyen fickót! Hogy csinálta? A férfi vagy tíz évvel fiatalabb nála.

– Gyertek be!

– Nagyi, sietek vissza. Csak ezt hoztam – nyomta a kezébe a dobozokat. – Igazán mennem kell.

Sietős puszit nyomott az arcára, és hátat fordított a párnak. Menekülőre fogta a dolgot.

A zaklatottsága nem csökkent, amint rohant az ösvényen. Felháborodott azon a nyilvánvaló igazságtalanságon, hogy a sír szélén álló, beteg öregasszony megkaphat egy ilyen remek emberpéldányt, s ő, a fiatal, szép, életerős nem kell senkinek.

Ez így nem fedte az igazságot, de zavarodott elméjével így akarta látni.

Lupusz tehát az új erdész. Biztosan ő is olyan emberkerülő fajta, aki csak a fák és az erdei vadak között érzi otthon magát. Ezért nem találkoztak eddig.

– Ki a nagyi vőlegénye? – faggatta este az anyját.

– Igaz, te még nem ismered. Mire vagy kíváncsi?

– Ma összetalálkoztunk az erdőben, és elvitt az erdészlakba. Mindent mesélj el róla! Kíváncsi vagyok, ki lesz az új nagyapám! Bár nagyon fiatalnak látszik.

– Pircsikém, miben töröd a fejed? Azt az embert meg ne próbáld elcsábítani!

– De anya! Eszem ágában sincs! Tudod, házinyúlra nem lövünk!

– Na, jó. Lupusz már nem olyan fiatal, mint amilyennek látszik, közel van az ötvenhez. Negyvenhét, negyvennyolc? Így valahogy. Nagyapád legjobb barátja volt, amolyan fogadott öccse. Anyám azóta ismeri, mióta férjhez ment. Aztán más vidékre ment, szerintem azért, mert már akkor is szerelmes volt a nagyanyádba. Sosem nősült meg, agglegény maradt. Mikor a nagyapád meghalt, megpályázta az állást, és ő lett az új főerdész. Először azt gondoltam, csak kötelességből segíti a barátja özvegyét, de aztán láttam, nem is esik nehezére. Végül megértettem mindent. Anyám csinos, szemrevaló teremtés, s ettől a szerelemtől újból kivirult. Igazán megérdemli, hogy boldog legyen. Lupusz mellett az is lesz. Ő sosem bántaná meg!

Még hogy nem? Azt te csak gondolod, naiv anyácskám –fortyogott magában Piros. - Nem ismered úgy a férfiakat, mint én! Van az a nő, akiért bárkit, a legnagyobb szerelmét is meg tudja csalni a férfi. Csak érteni kell hozzájuk.

Szépen, óvatosan kell becserkészni őket, megadni nekik, amire titokban vágynak, felszítani a vágyaikat, hogy eszeveszetten rólad fantáziáljanak, és már a tenyeredből esznek – tervezgetett üres óráiban. -  Lupusz nem is farkas, hanem a legszebb szarvasbika, akit öröm lesz elejteni.

Piroska a bosszún törte a fejét. Ám a terveit megtartotta magának.

 

 

Az esküvő igazán remekül sikerült. Piroska volt a legédesebb, legelragadóbb, legodaadóbb unoka, aki csak létezhet a földkerekségen. Körbecsicseregte újdonsült nagyapját, s még nagyanyjának is a kedvét kereste. Főleg akkor, amikor az új rokon is látta. Ha akarták, ha nem, mindig ott lebzselt a közelükben.

Piroskát semmi el nem tántoríthatta. A hallgatás, a hidegség, az udvarias távolságtartás, amit viszonzásul kapott, csak még jobban ösztökélte. Már csak azért is meg akarta mutatni, mit veszített a férfi azzal, hogy egy fonnyadó vénasszonyt választott, s nem a hamvasan ifjú bőrt. Őt.

A lagzi után rendszeresen térült-fordult a két ház között. Nem is kellett kérni, ő maga ajánlkozott. Ha anyjának gyanús is lett a nagy készségeskedése, nem tette szóvá, mert senki sem találhatott a lánya viselkedésében semmi kivetnivalót. Az emberek dicsérgették, örvendeztek viselkedésének nem várt javulásán. Jólelkű lány, segítőkész – vélekedtek, s már elfelejtették, miket mondtak róla nemrég -, majdcsak megtalálja az emberét és megállapodik!

Mire elérkezett a tavasz, már Piros annyiszor illegette, kellette, mórikálta magát a férfi előtt, hogy fölkeltette annak érdeklődését. Ám az, alapjában tisztességes ember lévén, nem akart tudomást venni róla. Még önmaga előtt is tagadta, hogy tetszik neki a készen kapott unoka. De mire május lett, már várta a lány látogatásait. Ha tehette, úgy szervezte az idejét, hogy az ösvény felé legyen dolga.

Sok-sok munka akadt arrafelé. Felforrósodott a vére, valahányszor Piros csábítóan – puszta véletlenségből - hozzádörgölőzött, hiszen férfi volt. Mégsem akart bonyodalmakat, hiszen végül felesége lett az egyetlen asszony, akit valaha is igazán akart. A sok magányos év után végre nyugodt életet élhet, megállapodhat, boldog öregkora lehet. A lelkiismerete is óvatosságra intette.

De az álmainak nem tudott parancsolni. Minél inkább elfojtotta nappal a vágyait, annál elemibb erővel törtek rá éjszaka.

Kézfogás, andalgás az ösvényen, forró szavak, célozgatások, incselkedések. Csupa ártatlan kis játszadozás, amivel nem ártottak senkinek. Így kezdődött.

Míg aztán egy langymeleg kora nyári délután megtörtént az elkerülhetetlen. Piroska forró ajka Lupuszéra tapadt, és aztán már nem volt megállás. A sűrű bokrok mögötti tisztás magasra nőtt füve a földre lapult, mire a kakukk befejezte a szólamát. Piroska visszabújt a parányi piros nadrágjába, a még apróbb topjába, megették a kosárból a szendvicseket, megitták a kissé meleg üdítőket, és mentek tovább, ketten kétfelé.

Lupusz elveszett ember lett. Aznap este először fordult elő vele, hogy a neje helyén mást látott.

Az újból vörös hajúvá festett bombázó néhány hét alatt teljesen behálózta. Lesett a lányra az ösvény mellett, titkos találkákra hívta, éjjelét-nappalát az ő káprázata töltötte ki. A legtitkoltabb vágyai is teljesültek.

Feleségével türelmetlen lett, már nem látta annyira vonzónak, mint ezelőtt. Szembesült a ténnyel, hogy bizony, egy hervadó asszonyt vett el. Néha nem is emlékezett, miért várt rá oly sok éven keresztül. Küzdött ugyan a lelkiismeretével, de a testének nem tudott parancsolni.

Nem látta meg, hogy az orránál fogva vezetik.

Nagyanyó viszont nem volt vak. Sejtette, valami történt, ami miatt a párja elfordult tőle, ami miatt már nem tud megfelelni neki. Elképzelni sem tudta, mi az. A férje feszült lett, ingerültségén alig tudott uralkodni, mindenért a párját hibáztatta. Türelmetlensége miatt egyre többször összevitatkoztak. Csak nő lehet a dologban – gondolta végül bölcsen.

Szomorkodott kicsit. Az unokája se jön az utóbbi időben, a lánya is sokat dolgozik, most életében először elkezdte érezni a magányt.

Sötét gondolat telepedett meg benne, amitől megdermedt. Na, nem! Az nem lehet! És ahogy jött, úgy el is kergette a gyanút.

De mivel az éléskamrát fel kellett tölteni, az erdésznek pedig az erdőt kellett kerülnie, beült a családi terepjáróba, és a város felé vette az irányt.

A szerelmes párocska örvendezett. Hurrá! Pihe-puha párnák között folytatódhat a hancúrozás. Ki is használtak minden percet, annak rendje, s módja szerint, még az ablak is bepárásodott.

A csata hevületében nem hallották meg az autózúgást. Nos, lett nagy kapkodás, ám mindhiába. A gyors csókok miatt a felöltözés igencsak hevenyészve történt meg, s a felhevült arcok még inkább árulkodtak. Nem kevésbé a feldúlt ágy.

Anyó állt az ajtóban. Itt már nem lehetett letagadni semmit. A valóság a fejére zúdult, és a földre sújtotta.

Szívéhez kapott, és elgyöngülve a földre rogyott. Reszkető kézzel kotorászott a táskájában a gyógyszere után. Kínkeservesen felpattintotta az üveg tetejét, a tenyerébe öntötte a parányi pirulákat.

Piros egy szökkenéssel ott termett, és kiverte a kezéből.

Két ember szemei bámulták megrökönyödve, mit tesz.

– Bocsánat! De ügyetlen vagyok! Csak segíteni szerettem volna…

Nagy igyekezettel még jobban szétszórta az apró szemeket. Végül a nagyi mégis megtalált egyet, és a nyelve alá dugta.

– Hívom a mentőket – szólt végül Lupusz, mikor magához tért.

Hívjad csak – gondolta Piros -, mire ide, a kerek erdő közepére kiérnek, már úgy is késő lesz. Remélhetőleg. Mert ha nem, nekem annyi.

A térerő modern kori problémájával egyikük sem számolt. Mert bizony az nem volt. Így a telefon sem működött. Mire a nagyanyót berakták az autóba, és a városi kórházba értek vele, már késő lett. Itt hagyta ezt a csodaszép földi világot a jóságos Farkassal és a gonosz Piroskával együtt.

Lupusz megözvegyült.

 

 

Piros beköltözött az erdészházba, hogy gondját viselje az özvegynek.

Az ágyban. Csak ehhez értett. Más egyéb hasznát nem igen lehetett venni.  A házimunkából ímmel-ámmal vette ki a részét, abban nem volt sok köszönet.

De bezzeg a falu előtt eljátszotta az aggódó, gondoskodó unokát! Mondták is az emberek, milyen szerencséje van az erdésznek Pirossal, pedig nem is igazi nagyszülő, csak úgy benősült a családba.

Aztán meg azt pusmogták, hogy elcsábította a mostohaunokáját, nem engedi visszaköltözni az anyjához. A vén kecske! A halálba hajszolta a feleségét! Ki tudja, milyen élete volt mellette annak a szegény asszonynak! Most meg már a fiatal is kellene neki!

Tudjuk jól, rövid az asszonyok emlékezete. A férjek szerencséjére. Ki gondolt már arra az időre, mikor Pirostól féltették az erősebbik nemet! Most a lányaikat óvták, intették, hogy ne menjenek az erdőbe, mert jön a gonosz farkas, és megeszi őket. Ahogy a nagymamát is.

A búbánatos Lupuszt mindez nem érdekelte, örült annak, amit kapott. Mikor a gyászév letelt, annak rendje-módja szerint, tisztességgel feleségül vette az unokáját.

A menyegző után felbontották a legdrágább óbort, amit a pince rejtett, úgy ünnepeltek. Jól meg is mámorosodtak tőle, s bolondságukban Piros ráadta Lupuszra a nagymama csipkés hálóingjét.

– Nagymama, nem láttad a farkast? – túrt bele dús mellszőrzetébe. Lupusz belement a játékba.

– Nem, Piroska.

– Nagymama, miért olyan nagy a szemed?

– Hogy jobban lássam a cickóidat!

– Nagymama, miért olyan nagy az orrod? – harapdálta meg fent, de közben a keze másfelé kalandozott.

– Hogy jobban érezzem a tested illatát.

– Nagymama, miért olyan nagy a szád?

– Hogy bekaphassalak!

Azzal bekapta, össze-vissza harapdálta, kóstolgatta asszonyát. Nagy hancúrozást csaptak kivilágos-virradatig.

Örült Piroska, hogy is ne örült volna, mikor ő győzött! Mindent megkapott, amire csak vágyott, jól kereső, szívdöglesztően jóképű férjet, házat, szerelmet, ruhákat, új autót, s amit szeme-szája megkívánt. A férje leste minden óhaját, a tenyerén hordozta ifjú menyecskéjét.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok, eltelt az év is. Éltek nagy boldogságban. Csakhogy Lupusz gyereksírásra vágyott a házban. Gondolta, nem lesz már fiatalabb, itt az ideje utódról gondoskodni. Nagyon szeretett volna már egy kis kukacost, aki továbbviszi a nevét, akinek majd átadhatja a királyságát, a hatalmas kerek erdőt.

Piros meg nagyon nem szeretett volna pelenkákat mosni. Gondolta, fiatal még, van ideje bőven gyereket szülni. Nem kell azt elsietni, élvezzék még kicsit az életet – javasolta élete párjának.

Ezen aztán nagyon gyakran összekülönböztek.

Engesztelésül Lupusz elvitte asszonykáját nyaralni a Karib-szigetekre. Ott a tengerparti forró homokon majdcsak elfeledkezik a neje a tablettáiról – reménykedett.

Hiába volt minden. Piros éppoly karcsún és bébi nélkül jött haza, ahogyan elutazott.

Igazából Piroska már megunta a házaséletet. Látta, hogyan élnek a gazdagok, gondtalanul, szórakozva, neki meg be kell érnie a fák lombjaival. Lupusz is egyre többet dolgozott, hogy több pénzt keressen, ő meg itt morzsolgathatja az ujjait egyedül. Hát élet ez?

Épp a ház előtt lustálkodott a napon, nézegette a frissen lakkozott körmeit, mikor valaki ráköszönt. Odakapta a fejét, és egy zöld vadászkalapot meg egy kackiás bajuszt látott.

– Itthon van-e az Erdész Úr?

– Az éppen nincs, de ha van ideje, megvárhatja. Kerüljön beljebb! – állt fel, és invitálta befelé a váratlan vendéget.

Az ördögnek is örült volna, úgy ette az unalom. Ez meg itt nagyon is helyre legénynek látszott, olyan magával egykorúnak. No, gondolta, legalább jól eltelik a délután.

– Új vagyok még, csak most álltam munkába, szeretnék bemutatkozni az Erdész Úrnak – mentegetőzött.

Jóképű fiú volt a Vadász, magas is, izmos is, okos is, beszélni is szeretett. Ráadásként volt benne valami huncut vagányság. Tetszett nagyon Pirosnak. Jól elszórakoztatták egymást. Estefelé aztán megbeszélték, hogy mivel még mindig nem ért haza az Erdész úr, bizony, másnap is kell tenni egy próbát.

Sok próbát megért ez a dolog. Egyikük se bánta.

Csakhogy Lupusz megneszelte, mi folyik a háta mögött. Megleste a Vadászt, amint hetykén besétál a kapun az asszonyához, ahelyett, hogy a munkáját végezné el becsülettel. Türelmetlenségében azonnal be is nyitott a házba, de csak beszélgetőket talált. Tetszett, nem tetszett, el kellett játszania a vendégszerető gazdát.

Ám ez után jobban vigyáztak. Piros nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot, bár már kezdte unni az ura sótlanságát.

Így teltek a hetek, hónapok, eltelt egy újabb év. A kecske is jól lakott, a káposzta is megmaradt. Így folytatódott volna, ki tudja, meddig, ha Piros nem szeret bele a Vadászba. Eszébe se jutott így járni, mégis megtörtént.

 

Egy szép napon arra ébredt, hogy nem élhet a Vadász nélkül. A Vadász meg őnélküle.

– Válj el, angyalom, legyél a feleségem! Elviszlek innen, nem való neked ez a remeteélet! – ajánlotta fel a fiú.

– Hová viszel? Tán egy hercegi kastélyba? – incselkedett az asszony.

Kiderült, hogy majdnem eltalálta. Ha álruhás királyfi nem is volt, de egy milliárdos vállalkozó egyetlen fiacskája igen.

Piros a dolgok ilyesféle fordulatán kicsit se búsult. Azon viszont annál inkább, hogy Lupusz nem akart válni.

Márpedig az én terveimet büntetlenül nem lehet keresztülhúzni – gondolta magában.

– Vagy elválunk békességgel, vagy Lupusz életének befellegzett!

S mivel az ura hajthatatlan maradt, már csak azt kellett kitalálnia, hogyan szabaduljon meg tőle.

Az erdész úgy őrizte a nejét, mint ritka kincset. Ha a kötelesség elszólította, mindig hagyott a közelben valakit, aki szemmel tartotta az asszonykáját. Nevettek rajta a háta mögött, de nem érdekelte. A Vadászt elbocsátotta az állásából, remélte, ha eltávolítja a vetélytársat, Piros visszatér hozzá.

De nem így lett. A hűtlen asszonyok mindig találnak módot egy röpke találkozásra. Piroskát a gazdagság túlontúl csábította, és a fiú is nagyon hiányzott neki.

Gonosz, nagyon gonosz tervet dédelgetett. A férjének esélye se maradt.

Az egyik titkos erdei légyottjukon elhitette a Vadásszal, hogy törött agancsú szarvas garázdálkodik a ház mögött. Fél nagyon, hogy ha kimegy az erdőbe, veszélybe kerül az élete. Az ura kineveti miatta, nem hisz neki, hiába könyörög neki, hogy lője le. El is magyarázta nyomban, hol álljon lesben, hol látja minden nap az állatot.

 A Vadász készségesen beleegyezett, s mivel a nyomolvasáshoz a legkevésbé sem értett, már ment is a leshelyre.

Estefelé hazajött Lupusz. Piri neki is rettegve mesélte ugyanezt, csakhogy úgy alakítva a részleteket, hogy az erdésznek az állat nyomát kutatva a lesben álló Vadász puskája előtt kelljen elhaladnia.

Mikor aztán megzörrent a bokor, a Vadász – bár semmit nem látott, de a bikát vélte közeledni - meghúzta a ravaszt.

A lövés telibe találta Lupuszt.

Látta már a Vadász, hogy mit követett el!

De rohant Piros is azon nyomban lélekszakadva, hogy jaj, az ura, mi történt vele? Sírt, zokogott, tépte a haját nagy bánatában, ölelte, csókolta a halott embert, és vádolta a fiút, hogy mit tett meggondolatlanságában.

A Vadász összetört. Dehogy akart ő ilyet tenni! Mi lesz most vele? Börtönbe fog kerülni, nem fogja az ő angyalkáját többet látni, pedig hát mennyire nagyon szereti!

Piros hagyta egy ideig gyötrődni, s mikor megunta, azt javasolta:

– Ezt az embert itt már semmi fel nem támasztja, téged pedig nem akarlak elveszíteni, szerelmem. Itt a közelben a Mohos. Tömd ki Lupusz ruháját kövekkel, aztán dobd a lápba! Én ugyan el nem mondom senkinek, ami itt ma történt!

Mit lehetett mást tenni? A Vadász vállára vette a tetemet, s a fapallón odacipelte a tóhoz. Zsebeket, nadrágot telirakta kisebbfajta kövekkel, és a deszkákról a holttestet belökte az ingoványba.

Lupusz földi maradványa lesüllyedt a mélybe örök időkre. Innen már soha többé nem fogja felhozni senki.

Kisírták magukat egymás vállán, ki tudja, hogy a bánattól-e, vagy a megkönnyebbüléstől, aztán visszasétáltak a házba a jövőt tervezgetni.

Ez után a Vadász még inkább kerülte az erdészház környékét, nehogy valakinek feltűnjön a jelenléte, és kíváncsiskodni kezdjen.

Lupuszt hiányolni kezdték az emberek. Furcsállották, hogy senki se látta, mióta az utolsó favágó is rácsukta az ajtót a műszak befejeztével. Piros állította, nem ért haza aznap. Kutattak utána hét nap, hét éjjel, barátok, rendőrök, nyomozók, kíváncsiak, nyomát sem találták. Körözést is adtak ki, hátha látta valaki valahol, mindhiába.

Unatkozó gyerekek véletlenül megtalálták a pallón a leszakadt kabátgombját.  S mivel a közelben volt egy elkorhadt és letört deszka, készen álltak a következtetéssel. Találgatták, milyen baleset érhette. Megkergette a medve! Eltört alatta a palló, megcsúszott, s a mély lehúzta!

Elvitte az ördög! – súgták a falusiak -. Gonosz Farkas, megbűnhődött a gazságaiért, a csábításaiért, nőfaló, határtalan étvágyáért! Akik addig szerették, azok is kezdték megváltoztatni a véleményüket a sok pusmogás hatására.

Vigasztalták Piroskát: ne búsuljon, örüljön, hogy megszabadult tőle! Hívták, költözzön vissza a faluba. De ő ragaszkodott az erdészházhoz. Szereti az urát, várja vissza, reménykedik, hogy mégis előkerül – mesélte mindenkinek.

Egy idő múlva lezárták a nyomozást, s az eltűntet halottá nyilvánították.

Piros kiválóan játszotta a bánatos özvegyasszony szerepét, sírdogált, zokogott, sajnáltatta magát. Jól állt neki a fekete ruha. S mikor már elégnek találta a színjátékot, hátat fordított a falunak és az erdőnek. Remélte, hogy örökre.

Elindult a városba.

 

Ám a dolgok másképp alakultak, mint a mesében.

Amikor otthon a Vadász előadta, hogy nősülni készül, az apja szúrósan a fiára szegezte a tekintetét a szivarfüst mögül, és azt mondta neki:

– Jól figyelj, fiam! Eddig tűrtem, hogy csellengj, csavarogj kedved szerint, de most már ideje beállni a családi vállalkozásba. A feleségedet pedig már kiválasztottuk, ebbe bele kell törődnöd. Ha nem, le is út, fel is út, ki leszel tagadva, punktum!

A Vadász könnyedén megrántotta a vállát, nevetett egyet, mert nem volt az a búsulós fajta, és kisétált a családi rezidencia ajtaján.

Ment a kedveséhez. Szeretkeztek, vásároltak, bulikba jártak, nagykanállal ettek, ittak, költekeztek, élvezték mindazt, amit a város kínált, mennyei vigalomban töltötték napjaikat.

Csak mikor már Piros az esküvőre készült, és nevetve érdeklődött, hogy mikor is lesz ő bemutatva a szülőknek, és mikor is történik meg majd a hét országra szóló lakodalom, a Vadász csak akkor tárta fel a szomorú valóságot:

– Galambom, a szüleim mást szántak feleségemnek, rólad hallani se akarnak. Egy életem, egy halálom, azt is csak neked ajánlom, szeretlek Tubicám!

A becsapott menyasszony éktelen haragra gerjedt. Nekiesett a férjének, frissen manikűrözött körmeivel felszántotta annak ábrázatját, majd rávágta az ajtót, és fehér csipkeruhájában, fátylastul kirohant az utcára. Bizony, nekiment annak is, aki nem tért ki elég fürgén az útjából, közben kocsis módra káromkodott. Így rohanta be a fél várost, mire lenyugodott.

Leült a parkban egy padra, és gondolkodott.

Úgy találta, hogy még mindig jobb a Vadásszal élni, mint egyedül, és a zord szülők is megbékélnek majd idővel. Főleg, ha időközben megszületik az unoka. Nem haragudhatnak egyetlen fiukra az idők végezetéig! Meg aztán ott lesz az örökség is.

Miután így eldöntötte, hogy nem is köt annyira rossz üzletet, fogott egy taxit, és visszavitette magát a szállodához. Leendő uracskája néhány ragtapasszal az orrán, az ágyon fekve szivarozott. Másik kezével pezsgőspoharat emelt magasba:

– A szépséges feleségemre! Proszit!

Kopár, hivatali szobában mondták ki egymásnak az igent, s a Vadász a karjában vitte át a szálloda küszöbén a nejét.

Mit volt mit tenni, visszamentek az erdőbe. A Vadász visszakapta a régi állását, Pirosra meg várt a házimunka.

Éltek, éldegéltek, mint a galambok, nem mondhatni, hogy szegényen vagy boldogtalanul, de sokat kacagva, bolondozva gyerekek módjára. A Vadász jókedvét kevés dolog tudta elvenni, az élet gondjai őt nem érintették, nem érdekelte, mit hoz a holnap.

A környék a házból áradó zenétől volt hangos álló nap, az erdei vadak messzire menekültek. Autók jöttek, mentek, a rengeteg barátjuk közül mindig volt ott valaki. Buliztak szakadatlan. Unalmat hírből se ismertek.

Teltek az évek észrevétlen. Piros gyereket akart mindenáron, de csak nem jött az áldás. A Vadász vigasztalta:

– Ráérünk még erre, nem? Hiszen itt vagyok én neked!

Igen, az ő nagy gyereke. De anyós, após még mindig nem jelentkezett, és ők se mentek hozzájuk. Valami itt nagyon nincs jól! Nem kapott választ. Ha kérdezte, a férje csak nevetett:

– Ne is törődj velük!

Aztán megtalálta. Véletlenül, takarítás közben, a fiók legmélyére csúsztatva a kitagadásról szóló hivatalos iratot. A galád még csak nem is szólt róla!

Minden titkolt reménye szertefoszlott. Megszédült, majd falfehéren elvágódott a rongyosodó szőnyegen.

Mikor magához tért, arcok hajoltak fölé, ám magára hagyták, mikor látták, nincs nagy baj. Senkinek nem mondott semmit, mikor faggatták, hogy mi történt. Megtartotta magának.

Igazából haragudni sem tudott, pedig nagyon szeretett volna. Ám a régi vidámsága a semmibe foszlott. Fárasztani kezdte a sok vendég, az állandó ricsaj.

Rájött, hogy babát vár. És hogy már nem szereti a férjét. Épp aznap, mikor az osztrákok megérkeztek, hogy kilőjenek néhány szarvasbikát.

Tette a kötelességét, kedveskedve, mosolyogva, de belül halottan.

A vendégek az utolsó vadászatból jöttek meg, mikor kiderült: nincs sehol Piroska. Az összes holmijával együtt köddé vált.

Eltűnt Wolf is, egy nemzetközi nagyvállalat igazgatója és főrészvényese.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.