Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vadóc, Sárkány és György barát

2018.03.03

 

Messzividék legszegényebb városában, Toprongyvárosban éldegélt egy szegény varga, mosónő feleségével, és tizenkét gyerekével. Teltek a napok szépecskén, gyakori éhezéssel, de boldogan, beletörődve a megváltoztathatatlanba.  Csak a legkisebbik türelmetlenkedett, elégedetlenkedett naphosszat. Ahogy nőtt, cseperedett, úgy lett egyre szebb, de egyre kiállhatatlanabb is. Napkeltétől napnyugtáig az utcákon csavargott, s mikor felelősségre vonták, csak szájalt, és a vállát rángatta. No hiszen, ne mondja meg őneki senki, mit tegyen!  Mindenkivel csak kötözködött, szót nehezen lehetett vele érteni. Ha hozzáértek, csípett, rúgott, harapott, verekedett, még az utcabeli vagányok is tartottak a kis vakarcstól. Nem is hívta senki másként, csak Vadócnak.

- Meglátjátok, egyszer úgy is elmegyek innen! – fenyegette szüleit, mikor intették. – Gazdag leszek, és azt tehetem majd, amit csak akarok!

Legyintettek rá, nem vették komolyan.

Mivel mindig, mindent úgy alakított, hogy a végén neki legyen igaza, fogta magát, felment a hegyekbe duzzogni. Bóklászott a keskeny vadcsapásokon, rugdosta a kavicsokat, tépdeste a bokrokat. Nem tudta, hogyan fogjon a gazdagodásba, de törte a fejét erősen rajta. Majd elveszi attól, akinek van – jutott végül elhatározásra. Istenuccse, így lesz!

Kopárhegyek sziklái között bolyongott a vöröslő naplementében, semmi kedve nem volt hazamenni, mikor egy mélyedésben különös követ talált.

Zöld és lila csíkok, cirombák, cikornyák tarkázták. Méretre éppen akkorát, mint a gazdag gyerekek labdái, de olyan nehezet, hogy alig bírta megemelni. Fényesítgette, simogatta, játszott vele. Belül tompán kongott. Mégsem kő ez, hanem tojás! De micsoda különös, fura madár tojása lehet? Megsütöm, megeszem – gondolta. Keresett egy barlangot, abban tüzet rakott, lapos követ forrósított, arra rágurította a csodatojást, hogy majd azon feltöri.

De a héja meg sem repedt az ütéstől. Püfölte teljes erejével, hadakozott a kőtojással, végül mérgesen jó nagyot belerúgott, s otthagyta.  Rakott a tűzre, majd korgó gyomorral elaludt.

Ijesztő hangokra ébredt. Égzengés? Földrengés? Kitört a vulkán? Mi ez a záptojás szag, ez a kénköves bűz? A pokolra került, ahogy megjósolták? – ijedt meg életében először. Kidörgölte az álmot a szeméből, s látta, hogy a tojás egy darabja a földön, a lyukon meg egy csatakos, zöldes fejű szörny meredt rá vérvörös szemekkel. Majd újabb héjdarab röpült a levegőbe, s újabb fej bújt elő.

Bámult megrökönyödve a jelenségre, még félni is elfelejtett. Hét esetlenül himbálózó, hajladozó, kopasz fej nézett vele farkasszemet.

- Hisz ez egy sárkány! Nahát! Te igazából létezel, nem csak a mesékben?

Óvakodva körbejárta, nézegette. Tehetetlenül vakargatta a kobakját. Most mit kezdjen vele?

Az újszülött farkával odébb penderítette a héj utolsó darabkáját is, és a fenekére kuporodva szemlélődött.

- Mi van, öcsi? Nem láttál még lányt? Na, meg ne egyél! – lépett hátrébb, mikor a sárkányfióka az egyik fejével közelhajolt Vadóchoz. – Inkább én foglak majd megenni téged! Éhes vagyok, haver!

Vajon ehető a sárkányhús?

Ám ekkor a sárkány kilőtte egyik hosszú, ragadós nyelvét, lecsapott a langyos kövön sütkérező gyíkocskára, és bekebelezte. Utána Vadóc lábához kuporodott.

Felnevelem, megszelídítem, mint egy kiskutyát, és mutogatni fogom az embereknek – gondolta Vadóc, míg az újszülött szunyókált. – Úgy látom, a betevőjét meg tudja szerezni magának, erre nem lesz gondom.

Haza se ment többet. Minek is ment volna? Élt inkább a barlangban a sárkányával kettecskén.

Hihetetlenül gyorsan nőtt a sárkány bébi. Gyönyörű, szivárványos pikkelyei lettek, hosszú, lila szempillái, és mind a hét feje tetején más-más színű taraja. Időnként megfogott egy-egy kóborló vadállatot, pihenni leszállt madarat, megosztozott rajta Vadóccal, majd mikor a szárnyai is kinőttek, fosztogatni kezdte a sasok fészkeit.  Vadóc idomítgatta, tanítgatta, de sok okosságot nem tudott neki átadni, mert az neki se volt. Mikor akkora lett, mint a lány, Vadóc füvekből font egy jó hosszú kötelet, a sárkány egyik nyakába vetette, és elindultak pénzt keresni.

Leértek az első faluba. Az emberek kíváncsian kidugták a fejüket a kapun, majd ijedtükben vissza is szaladtak. Segítség, sárkány van a faluban! – kiáltozták. Ásókkal, kapákkal, villákkal felfegyverkezve támadtak a hétfejűre.

Vadóc jobbnak látta, ha menekülnek. Felpattant a sárkány hátára, és felröppentek a magasba.

Szelek szárnyán vitorláztak, madarakkal kergetőztek. Mikor megunták, kerestek egy sűrű erdőt, ahol elbújhattak.

Látta a lány, hogy így nem fog vagyonhoz jutni. Mást kell kitalálnia. Hét nap, hét éjjel gondolkodott erősen, hogy még a feje is belefájdult, míg végül rájött. De a megvalósításához még várnia kellett.

 

Teltek az évek. Vadóc nagylánnyá serdült. A vadászok pusmogni kezdték, hogy sárkány tanyázik az erdejükben, és fogságban tart egy gyönyörű szép, fiatal lányt. Biztosan rabolta valahonnan – vélekedtek.

– Akár királykisasszony is lehet!

Eljutott a hír az öreg király fülébe is.

Nevenincs ország királya nagyon öreg volt már, egyik lába a sír szélén. Későn nősült, s már attól félt, elmegy anélkül, hogy ringathatná az unokáját. Mert a fia nem akart asszonyt hozni a házhoz, hiába biztatgatták.

Élhetetlen, mulya fiúval áldották meg az égiek. Nyápic Úrfit – így csúfolták titokban - a lányok messze elkerülték, és csak nevettek rajta a háta mögött. Egyik se akart királyné lenni ott, ahol majd Nyápic király uralkodik.

A királyasszony kardos menyecske hírében állt. Igazából az ő szava volt a parancs, ha csak ránézett valakire az átható, fekete szemeivel, az illető már szaladt is teljesíteni. Sokadik diplomája után férjül kérte a megrögzött agglegény hírében álló királyt, kitanulta a politika kemény mesterségét is, s mikor már bizton uralta az országot, akkor határozta el magát a gyerekszülésre. Sok-sok évig vártak, reménykedtek, hiába.

Egyszer végre megsúgták az orvosok a jó hírt. Az ország izgatottan reménykedett, hogy fiú legyen. Végül is megszületett a trónörökös.

Aprócska, vézna, rossz étvágyú, beteges gyerekecske lett. Nyűgösködött, sírt naphosszat, félt az istenadta mindentől és mindenkitől. Hiába pesztrálgatta seregnyi dada, hiába töltögette a tudományt a fejébe később regimentnyi bölcs, sem bátorságra nem kapott, sem tudása nem nőtt. Felnőve is maradt oktondi gyerek. Félt a fegyverektől, a lovaktól, összerezzent a hangos szótól, s elpirult a lányok kuncogásától.

Aggodalmaskodott, tanakodott éjszakánként az öregedő királyi pár, hogy mi lesz így az országukból? Hogyan fogja csemetéjük átvenni a nép irányítását? Hogyan fogja megtalálni aráját, ha még pénzéért se kap nőt? Mikor hallottak a határ menti, hatalmas, lányrabló sárkányról, aki épp a Senki Földjén tanyázott, s így a szomszéd nem tarthatott igényt rá, egyből tudták, itt a nagy lehetőség!

– Fiam, most megmutathatod a vitézséged! Hadd lássák, különb legény vagy bárkinél! – szólította az öreg a fiát, s biztatóan megveregette az ifjú vállát. – Hírlik, hogy a lány gyönyörű, éppen neked való! Győzd le a szörnyeteget, és a nő hálából a tiéd lesz!

A fia ebben erősen kételkedett, de nem merészelt nemet mondani. Félt az apja haragjától, az alattvalók lenézésétől, ha meg se próbálja.

Kénytelen, kelletlen felült a legszelídebb, legöregebb, legkisebb gebe hátára, amit csak is az ő kedvéért, kegyeletből tartottak a királyi istállóban, és elporoszkált a hegyekbe, körülnézni.

Vadóc látta a díszes kíséretet a behúzott vállú, görnyedt tartású ifjú mögött, s egyből kitalálta, csak a királyfi lehet. Nosza, ez éppen kapóra jött neki! Hiszen éppen ezért unatkozik itt a hegyekben már hetek óta! Mivel a sárkány vadászni járt, gyorsan a lába köré tekerte az ócska kötelet, hogy mutassa: ő itt most rab. Megnedvesítette a szemeit, mintha sírna, búslakodna, úgy várakozott.

Nyápic majd leesett a paripájáról, mikor megpillantotta a szépséget. Szemei fennakadtak, tátva maradt a szája, és kicsordult a nyála a nagy csodálkozástól. Lekecmergett végül, és botladozva a barlanghoz csámpázott.

– Mi baj? – hebegte félénken.

Vadóc szemei a visszafojtott nevetéstől csillogtak, de a fiú rabul esett a parázsló tekintettől.

– Én hősöm, ments meg! – esdekelt.

A királyfi azon nyomban kihúzta magát, és kardja után kapott, de lehanyatlott a karja, mikor rájött, otthon hagyta. Szidta magát, amiért ily feledékeny, de azért nem bánkódott nagyon.

– Visszajövök – ígérte –, ha a feleségem leszel.

Beleegyezett a lány, hogy ne egyezett volna, mikor csakis erre várt!

 

Jött másnap Nyápic sietve, beöltözve teljes pompába, a kísérő tömeggel, királyi szüleivel. A Sárkány ámult, bámult, mert ilyen maskarát még nem látott. Álldogált egy darabig a barlang előtt, de mivel az emberek órákig meg se moccantak, csalódottan elbődült, megtekergette mind a hét elzsibbadt fejét, aztán unottan bement a barlangjába szunyókálni.

A fiú meg utána. Alig látott a félhomályban, de azért elkezdte a vagdalózást. Csámpás is volt, ügyetlen is, sete-suta, de nagyon elszántnak mutatta magát.

A sárkány tűrte birkatürelemmel egy darabig a molesztálást, de mikor az életlen kard beszorult az egyik pikkelye alá, felmordult a csiklandozás miatt, és kinyitotta az egyik szemét a tizennégyből. Csodálkozva a lányra lesett, hogy mondja már meg, most mi van! Miért nem hagyja őt ez az oktondi pihenni?

Vadóc súgott valamit a legközelebbi fülébe, majd a hősködő ifjonc nyakába ugrott. Két cuppanós puszit nyomott annak izzadtságtól fénylő, kipirult képére.

Nem értette a sárkány, mire megy ki a játék, de ha a gazdája ezt akarja, no, gondolta, legyen meg az akarata! Felkászálódott, és színleg harcba lendült. Hiszen csak ijesztgetnie kell! Hallatta a hangját is rendesen, csak úgy zengett tőle az üreg.

Kint reszketve, remegve, futásra készen várakoztak az emberek.

Tekergette mind a hét fejét, lépett erre, arra, cicázott a hős vitézzel, aki még egy vágást se tudott ejteni szivárványos páncélján. Törte erősen a fejét, hogyan hagyja magát legyőzni, hogy hihető legyen. Bár nem értette, Vadóc ezt miért akarja, és még az élete is megmaradjon. Mikor a csenevész királyfiból kifogyott a szusz, és lábai már alig tartották meg vézna testét, a sárkány színpadiasan összerogyott, és elterült a porban. De azért még utoljára a farkával elgáncsolta a fiúkát, mert ennyi öröm még neki is jár.

Vadóc gyorsan odafutott, titokban elismerően megsimogatta Sárkány rózsaszín taraját, kézen fogta Nyápic úrfit, felráncigálta a földről, és kivonszolta a döglöttnek hitt tetem mellől. Közben még visszanézett, és cinkos mosollyal a fél szemmel leselkedő sárkányra kacsintott.

Kint a szabadban aztán nagy hálálkodva megmentője nyakába borult, az udvartartás üdvrivalgása közepette. Senki nem volt elég bátor bemenni, hogy megszemlélje a fenevad porhüvelyét.

Inkább hazakísérték a palotába az ifjú párt.

Lett nagy dáridó, eszem-iszom, mulatozás, hét országra szóló lakodalom! Bánták már a lányok, hogy így félreismerték a trónörököst, de hiába. Vadócot vette feleségül, nem valamelyiküket.

Örült az öreg király és a királyné, hogy milyen helyre menyecskére tett szert az ő mulya csemetéjük, a késői, egyetlen gyermekük. Örült Vadóc is, hogy mégis gazdag asszony lett belőle, s örömében elhozatta Messzividékről mind a tizenegy testvérét pereputtyostól, szüleikkel együtt.

Gyorsan teltek az évek. Az öregek megtértek teremtőjükhöz, s férjura lett az új király.

Közben Vadóc sem tétlenkedett. Átmentette saját számlájára a kincstár bevételének nagy részét, a kincses ládákat pedig a hétfejűvel ellopatta, és a világ másik végébe, egy titkos helyre rejtette. Egy szép napon teletömte zsebeit a maradék drágakövekkel, kiszökött a palotából, és felkereste a barlangjában a sárkányát. Az már nagyon várta kis gazdáját, mert igen csak hiányolta becses társaságát. Majd belepusztult az unalomba, a semmittevésbe!

A királyasszony felült a pikkelyes hátra, s elindultak új országot keresni. Hátra se nézett.

Nyápic éppen a teraszon levegőzött, mikor meglátta az égen köröző sárkányt az ő hitvesével. Egyből belehalt a bánatába.

Gyászba borult az ország, siratták hős királyukat, és átkozták a Hétfejűt, aki feltámadt hamvaiból, és visszarabolta a szépséges királynét.

 

Ficsúr, a szomszéd ország piperkőc királya bezzeg örömmel hallgatta a hírt! A sárkány visszavette, ami az övé volt! Nem is azé a mulyáé! Haha! Mit is képzelt az a nyikhaj?

Mindig irigyelte a kis tejfelesszájútól a szerencséjét és a nőjét. Mikor pedig megsúgták neki, hogy éppen az ő csinos, mesefákkal ékes erdejében szállt le zsákmányával, tudta, elérkezett az ő ideje!

Bebodoríttatta vállig érő, dús fekete haját, felöltötte legszebb ünnepi ruháját, felhúzta legmagasabb sarkú selyemcipőjét – mert termetre meglehetősen aprócska maradt -, befújta magát a legerősebb illatú parfümmel, felrakatta magát a legszebb aranyszőrű paripája hátára, és elindult háztűznézőbe. Mármint barlangnézőbe, ugyanis oda bújt be a rondaság a szép királyasszonnyal.

Kihúzott derékkal, gőgösen feszített a magasban a király, hófehér selyemkesztyűje két ujjával csippentve az aranyporos kantárt. Kényeskedve lépdelt vele a nemes állat, büszkén felemelt fejjel, kitágult orrlyukakkal szimatolta a levegőt. Fel is horkant azon nyomban, mikor a szellő sárkányszagot sodort feléjük.

De Ficsúr is megérezte! Menten elő is vette az illatos zsebkendőjét, azt lobogtatta az orra előtt. Mikor a paripa már nem akart közelebb menni a barlang szájához, intett az apródjának. Erre az előkapott egy dúsan faragott, aranyozott sámlit, hogy leszállván a lóról, arra léphessen. De közben már serényen terítették a földre a bíbor szőnyeget, hogy azon közelíthessen álmai asszonyának fogva tartójához. Kihúzta hüvelyéből gyémántokkal és rubinokkal ékes, csillogó-villogó szablyáját, így lépett be a sárkány odújába.

Vadóc épp a haját fésülgette egy sziklapárkányon üldögélve, mikor elsötétedett a bejárat, és belépett rajta Ficsúr. Meglepetten pillantott a váratlan vendégre.

- Hű, de büdös van itt bent! – mondta a vendég.

- Neked is szép napot! Mi járatban vagy?

- Jöttem, hogy megmentselek.

Elcsodálkozott ezen még a sárkány is. Elődugta a hátsó sarokból az egyetlen ébren őrködő fejét, és hitetlenkedve két szép füstkarikát pöffentett ki orrlyukain.

- Fúj, de undorító! – kapta elő selyemszütyőjéből az illatosítót, és a flakon teljes tartalmát ráfújta az orra előtt lengedező rózsaszínű orra.

Na, az egy pillanat alatt paprikapirosra változott! Olyan bőszült tüsszögésbe fogott a hétfejű, hogy felébredt a többi feje is, de mivel a vízesésként csorgó könnyeitől nem látott, Ficsúr könnyedén lenyisszantotta a fejét a nyakáról. Látta a maradék hat, mi történt, és a szétspriccelő vér látványától menten elájult. Mennydörgéssel vetekedett, mikor az oldalára puffant. Kint az emberek riadtan lesték, összedől-e vajon a hegy.

Ficsúr király gálánsan a kezét nyújtotta az ámuló Vadóc felé, aki hipnotizáltan állt fel, s mire magához tért, már kint álltak az ujjongó, hajbókoló udvaroncok előtt.

A király kényeskedve átadta a smaragdzöld létől csöpögő fegyverét az egyik lakájának, ledobta a földre az összekoszolódott kesztyűjét, és beültette szíve hölgyét az előgördülő csillogó-villogó hintóba.

Mire a várba értek, Vadóc már magához tért a meglepődésből. Éles elméjével azonnal felismerte az újabb lehetőséget.

A palotában ezt követően minden este ünnepeltek. Állt a bál, a mulatozás, csak nappal aludtak pár órát. Harmadnapon tudott csak Vadóc végre kiosonni, hajnalban, parasztlány ruhában.

Nyöszörgött a sötét barlangban az immár hatfejű, sérült lelkületű sárkányfiú, izzó parazsakkal gyógyítgatta sebét, mikor barátnője belépett.

- Ki volt ez a bűzölgő anyaszomorító? – bődült panaszosan. - Nézd meg, mit tett velem!

- Na, ne búsulj! – vigasztalgatta Vadóc – Ez csak egyetlen fej, maradt még hat másik! Így is te vagy a legszebb tarajos messzi földön! Bújj el, ne mutatkozz, majd jövök, amikor tudok!

Kihirdették az eljegyzést, készültek a hetedhét országra szóló nagy lakodalomra. Hét nap múlva maga a bíboros adta őket össze.

Mikor a mézesheteknek vége lett, Ficsúr elindult kíséretével, hogy látogatást tegyen felesége országába, szemrevételezze a gazdag hozományt. Neje gyengélkedésre hivatkozva kimentette magát, mert tudta ő nagyon jól, mit hagyott ott maga után! Az értékes kincsek már mind biztos helyen elrejtve lapultak.

Ficsúr csalódottan és dühösen fordult vissza. Olyan szegény volt, mint a templom egere, az országot a csődtől csak a jó házasság menthette volna meg. De csak üres kincstárat talált. Próbálta kitalálni, hogyan meneküljön el a házasság köteléke alól, s közben már azt is fontolgatta, hogy mégiscsak az özvegy bankárné lenne jobb hitvesnek.

Ám mire visszatért, csak az üres szobát találta, mert időközben Vadóc is rájött a valóságra. Dehogy adja ő a vagyonát ilyen sehonnai, tivornyázós királynak! Elherdálná pár év alatt!

Inkább visszaszökött a sárkányához. Az közben felépült annyira, hogy ismét repülni tudott, s így újból a hátára pattanhatott, és a felhők fölé emelkedett vele.

 

Meg se álltak a föld túlsó feléig, a Nagy Kerek Erdő legeldugottabb barlangjáig. Vadóc királyné ide rejtette el Nyápic király országának minden gazdagságát.

Széles és mély aknán kellett leereszkedni a föld gyomrába. Senki emberfia nem mert vállalkozni erre évezred óta, de a szárnyas lénynek meg se kottyant egy kis zuhanórepülés.

Nagy siettükben és elővigyázatlanságukban nem vették észre a lógó köteleket a meredek kőfalon.

Kincsvadász a bandájával épp errefelé kutakodott, s véletlenül ráleltek a lejáratra. Határtalan volt a meglepődésük és örömük, mikor megpillantották a nagy csillogást, villogást, a temérdek drágaságot.

Éppen a zsákmányt leltározták, mikor a szél zúgásához hasonló hang megütötte a fülüket. Egyre erősödött, közeledett, mire ők nagy sietősen búvóhelyet kerestek. El se tudták képzelni, mi másvilági jelenés lehet, ami rövidesen megjelent előttük a barlang padlózatán.

Kincsvadász kiadta a parancsot, hogy senki ne moccanjon. Ám Hebrencs, a legifjabb, úgy megijedt a Sárkány látványától, hogy teljesen elfeledkezett a tiltásról, és rémületében a sokfejű felé suhintott.

De csak Vadóc röpködő hajfonatait nyiszálta le.

Vadóc azon nyomban megvadult a merénylettől. Micsoda dolog, hogy ilyen rútul megfosztották legszebb ékességétől! Kezdheti elölről a hajnövesztést! Akkorát visított felháborodásában, hogy a kőboltozat is beleremegett.

Sárkány mind az öt fejével egyszerre fordult hátra. Utasa ettől a mozdulattól egy pillantás alatt a porban találta magát, s királyasszonyhoz méltatlan káromkodásba fogott. Úgy cifrázta, hogy a banditák is tanulhattak tőle.

Ám közben egy meglendülő kardpenge a lassú, lemaradó hatodik fejet, mint kés a vajat, úgy vágta le.

Felbődült erre a vadállat! Felbőszült újabb fejének elvesztése miatt, és fújni kezdte a lángot körbe mindenfelé.

Bújtak a rosszfiúk, menekültek, ha tudtak, de néhányan azon nyomban megperzselődtek. Hatalmas csata kezdődött. Oldalról is, hátulról is támadtak, s a nagy kavarodásban sorban hullottak az emberek és a sárkányfejek.

Ki tudja, mi lett volna a végkifejlet, ha Kincsvadász el nem követi élete legnagyobb ostobaságát. A szitkozódó Vadócot eleven pajzsként maga elé rántotta, hogy így védekezzen a tűzeső ellen.

Nem tudhatta, hogy Toprongyváros utcája a legjobb iskola, s Vadóc már hamvas kislánykorában megtanult néhány életmentő trükköt. Most is teljes erejéből a martalóc tyúkszemére dobbantott, s a következő mozdulattal a levegőbe vetette magát. Tigrisbukfenc közben véletlenül az egyik sarka a meghökkent vezér legérzékenyebb testrészébe ütközött.

A férfiasságára fájdalmas tirádákkal emlékező Kincsvadászra felfigyelt az immár háromfejű Sárkány is. Farka laza suhintásával a magasba dobta a jajgatót, s úgy kiröpítette a nyíláson át a felszínre, hogy darabjait a hollók napokig szedegették. Majd szépen sorban utána küldte a társait is.

Aztán kimerülten a farkára roskadt, és nyalogatni, gyógyítgatni kezdte a sebeit.

 

Látta már Vadóc, hogy a kincsi itt sincsenek biztonságban.

Törte a fejét, s mit gondolt, mit nem, felnyergelte a kincsvadászok egyik lovát, és a Magas Hegyek felé vette az irányt. Magára hagyta a társát, gyógyuljon, ahogy tud. Látta ő már máskor is, hogyan találja meg a vasfüvet, és más csodatévő varázsnövényt, nem féltette egy pillanatig se.

Ment egyenesen a legnagyobb, leghíresebb bankba. Ott egész nap az igazgatóval tárgyalt, mire mindenben megállapodtak. Három napon és három éjszakán át hordták a ládákat a hegyek mélyén megbúvó hét lakat alatt őrzött páncéltermekbe. Egy regiment gárdista vigyázta a szállítmányt.

Vadóc megvette a legszebb városi palotát, berendeztette egy híres lakberendezővel, és megnyugodva hajtotta álomra a fejét. Összedőlhet a világ, ő már akkor is megalapozta a szerencséjét! Hátralévő életében biztonságban, gazdagságban tudhatja magát.

Vígan élte a világát, gondok nélkül egy teljes éven át.

Ám a bankár se most kezdte a szakmát, és a pénz se magától fiadzik. Tudta ő nagyon jól, milyen trükkökkel lehet a vagyon gondjától megmenteni a gyanútlan ügyfelet, és degeszre tömi a saját zsebét! Főleg, ha az illető egy tanulatlan újgazdag királyasszony.

Mikor legközelebb Vadóc megkérdezte, hogy a kincsei mennyit szaporodtak, kellemetlen meglepetésben részesült. A pénz szántóvetője beterítette papírjaival a hatalmas tölgyfaasztalt, s órákon keresztül darálta a számokat, hogy a fej végül belefájdult, mert nem tudta követni a sok értelmetlen beszédet. Tőke, kamatláb, befektetés, hozam, kezelési költség, infláció és még ki tudja, mennyi badarság hangzott el ott. A végén kiderült, nemhogy nem gyarapodott, de bizony tetemesen megcsappant a nagy gazdagság valamiféle gazdasági válság, vagy mi a csuda miatt.

Nem tetszett Vadócnak a helyzet, nagyon nem. El is panaszolta a sárkányának.

– Egyet se búsulj, – mondta neki a négyfejű - visszaszerzem én neked!

A levegőbe emelkedett Vadóccal, és meg se álltak a bankár huszadik emeleti fényűző lakosztályáig. A törhetetlennek kikiáltott panorámaablakon keresztül egyenesen a bálteremnyi méretű nappali selyemszőnyegén landoltak.

Lángot fújt, és fellobbantotta a tüzet a kandallóban, pusztán szívjóságból, hogy a reszkető bankárt ne rázza tovább a hideg.

Nem is tiltakozott a félelem jeges verejtékében fürdő ember, kísérte őket le a föld alá, a páncéltermekbe. Nézték a jelenséget, a furcsa menetet az emberek az utcán és a bankban, és rettegtek. Itt a világvége – gondolták. Nem mertek mozdulni.

Míg a kincseket pakolta zsákokba és kötözte a pikkelyekhez, Vadóc elfeledkezett az emberükről. A pénz szolgája feleszmélve a sokkból, és leküzdve a félelmét, időközben eloldalgott a közelükből. A páncélajtók lassú csukódásának halk neszére eszmélt Vadóc, és sejteni kezdte, valami nagyon nincs rendben.

– Gyerünk innen íziben, mert itt ragadunk! – rángatta meg a sárkánya fülét, és már lendült is a hátára.

De bizony most nagyon lassúak voltak!

Épp csak át tudott bújni a négyből az egyik fej, a másik hármat a következő pillanatban az ajtó pengeként leszelte. A sárkány alig bírta átvonszolni magát kis gazdájával együtt a szűk nyíláson. A zsákok mind lepotyogtak, és az opálos farok is kurtább lett. Az egyfejű összeszedte maradék erejét, és a nyakát szorító Vadóccal a tetők fölé emelkedve menekülőre fogta a dolgot.

Vadóc szíve megszakadni készült. Forró könnyeivel öntözte sebesült barátja megfakult pikkelyeit. Átkozta saját ostobaságát, mellyel veszélybe sodorta magát és az egyetlen lényt, aki valaha érdek nélkül szerette.

 

 Sárkány erejét vesztve, haldokolva zuhant le a füves tisztásra egy öreg fűzfa mellé. Utolsó erejével is Vadócra vigyázott, nehogy leejtse a hátáról, vagy reá esve összenyomja. Megkönnyebbülve szusszant egyet a földet éréskor, becsukta a szemét, és kimerülten az oldalára dőlt. Egyetlen maradék feje búsan lehorgadt, hegei viszkettek, a három friss sebből csordogált smaragd vére.

Vadóc melléje ült, ölébe vette, simogatta hosszú nyaka selymes pikkelyeit, kéklő taraját, és potyogtak a könnyei. Siratta egyetlen barátját, kinek csillaga immár leáldozóban. Már soha többé nem fognak félni tőle, még ha meg is gyógyul, és a kalandozásaiknak befellegzett.

Így talált rájuk György barát. Sovány gebéjén egyik kolostorból a másikba tartott.

Istenfélő ember hírében állt. Szerették az emberek, de kicsit együgyűnek tartották. Mindenféle fura eszmékkel volt tele a feje. Állandóan elkóborolt a kolostorból, hogy megvédje a nőket a rájuk leselkedő gonosztól. Persze nevettek rajta, kicsúfolták. Olyan csúf volt a szegény ember arca, hogy leány nem állt vele szóba soha, még fiatalabb korában sem.

Mikor meglátta a sárkányt, elszörnyedt, mert ilyen jószágot még életében nem látott. Micsoda rút, isten szándéka ellen való teremtmény! Az ördög ivadéka bizonyára! Nem is értette, a nőszemély ott mellette miért itatja az egereket, mikor az életét mentve messzire kellene szaladnia.

- Lányom, ne ejts egyetlen könnycseppet se ezért a szörnyetegért!  

Merev inakkal, lassan lekecmergett az állat csontos hátáról.

- Látom jó lelkedet, de isten szándéka ellen semmit se tehetünk. Az úr a halálba küldi a fenevadat.

Vadóc meglepődve hagyta félbe a zokogást. Elkerekedtek a szemei ekkora ostobaság hallatán, még a levegő is elszökött a tüdejéből.

- Nem tanítja-e a te istened, hogy ne higgyünk a látszatnak? – kérdezte végül felháborodva.

- A gonosz belsőtől lesz rút a külső – vitatkozott György.

- Ki vagy te, hogy ítélkezni mersz?

- Az úr szolgája, keresztes vitéze.

- Milyen urat szolgálsz? – dühödött meg Vadóc. – Nem az irgalmasat, a megbocsátót?

- De azt. S az irgalmasság nevében meg kellene rövidíteni ennek a lénynek a szenvedéseit. – Azzal ügyetlenül kivonta kardját hüvelyéből, hogy máris cselekedjen.

- Ne merészeld! Inkább adj vizet! – pattant fel mérgesen Vadóc.

Sárkánynak kérte, nem magának, de György szerencsére félreértette. Készségesen elkezdte bogozni a nyereghez erősített kulacs szíját. A csomó rászorult, egy kézzel nem boldogult, kellett a másik is. A kard útban is volt, nehéz is volt, nem is tudott vele bánni, ügyetlenkedve feltette hát a nyeregbe. Zavarában elfelejtette, hol lenne az igazi helye. Nem volt ő vitéz, kardforgató ember, csak egy sete-suta, két ballábas, csámpás parasztgyerek. Az is a legrosszabbik fajtából, aki jámbor, de semmire se jó. Elküldték otthonról a barátokhoz, hogy ne legyen útban. Imádkozás közben tán csak nem tud kárt tenni semmiben sem!

Mikor a csomó nagy nehezen kibomlott, a rántástól a ló megugrott, a kard csúszni kezdett lefelé.

Épp, mikor a vizet nyújtotta a lánynak, a kard hegye abban a pillanatban áll bele Sárkányba, egyenesen annak a szívébe.

Vadóc agyában valami megpattant, látva a végzetest, a jóvátehetetlent. Térdre esett, s kétségbeesetten jajgatva ölelte magához a szegény párát. A vérszín szemek lángját leste, amint megfakulnak, rózsaszínbe váltanak, elhomályosulnak, majd kihunynak.  

Hirtelen haragja az eget ostromolta. Azt kívánta, bárcsak lenne ő is hatalmas, erős sárkány, hogy bosszút állhasson az ostoba emberen. Kirántotta a pengét az állat testéből, azzal a minden józanságot nélkülöző elszántsággal, hogy a barátra támad vele.

A megszúrt szívből a zöld vér szökőkútként tört elő, s hullott Vadócra vissza. Az izzóan forró lé beborította, sisteregve behatolt a bőre alá, sejtjeibe, csontjaiba, és a lányt szempillantás alatt sárkánnyá változtatta.

György elgyengülve földre esett, bámulta a jelenést.

Vadócból született rőtszín egyfejű felbőszülve a barátra támadt. Tépte, marta a szerencsétlent karmaival kétségbeesett fájdalmában, míg a csuha foszlányokban nem lógott, és vér nem borította a barát összegömbölyödött, védekezésre képtelen, gyámoltalan testét. Majd mikor az már moccanni se bírt, ezüst könnycseppeket hullatva felröpült a magasba.

Éles jajgatását órákig visszhangozták a hegyek, majd mindörökre eltűnt a felhők között.

Napok múlva zarándokok találtak az eszméletlen, sebesült barátra, és a sárkánytetemre. Hordágyra rakták Györgyöt, ispotályba szállították.

A testét meggyógyították, és hősként ünnepelték. A lelkét nem tudták, mert az végképp összezavarodott. Imádságon kívül értelmes szót nem hallottak tőle élete végéig.

Halála után szentté avatták, a vélt tettét írásokban feljegyezték.

Azóta nincsenek sárkányok a földön, így gondolják az emberek. Valójában Vadóc ivadékai ma is élnek, de rejtőzködnek, mert félnek az emberek butaságától.

Ám mivel az emberi könyörületesség apró morzsája örökségként ott maradt a sárkány fiak lelkében, ezért féltenek bennünket. Szabadjára engedett gyűlöletük végzetes lenne az emberi faj számára.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.