Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A halászfiú

2017.08.06

Ylen Morisot: A halászfiú

 

Azon a nyáron, amikor találkoztam vele, a család együtt ment nyaralni. A nagycsalád. Szüleim, húgaim, a bátyám a feleségével és két égetni valóan rossz fiával. A Deltavidék legnagyobb üdülő komplexumában foglaltunk szobákat.

A szálloda hatalmas területen feküdt, és igen bonyolult alaprajzra épült. A nagyjából kör alakú központi épület köré szerveződtek a kisebb épületrészek, a lábakon álló, hengeres, toronyszerű kilátók - ahol könnyű kert asztalok mellett frissen facsart gyümölcsleveket lehetett kortyolgatni -, kövezett és növényekkel befuttatott belső udvarok, teraszok, eldugott helyek a szerelmeseknek.

A gyerekek számára izgalmas, felfedezésre váró labirintus. Mennyire élvezték! A nap legnagyobb részében nem láttuk őket. Merre tekereghettek, nem lehetett tudni, de az étkezések idejére mindig előkerültek. Panasz nem érkezett rájuk, így hát senkit nem érdekelt a távollétük. Még örültünk is ennek. Családias hangulat lengte be a szállodát a nagysága ellenére, talán az egyes részek viszonylagos elszigeteltsége miatt.

Amikor megérkeztünk, hófehér csipkeruhás nénikébe és ősz hajú, csontszín öltönyös párjába botlottunk a bejárat közelében. A kerti asztalok egyikénél ültek. Mindketten túl lehettek már a hetvenen, de életkedvük tagadta a korukat. Földöntúli boldogsággal mosolyogtak egymásra, és mindenkire, aki arra járt éppen. A mamika malomkeréknyi virágcsokrot szorongatott. A pincér hatalmas tortát hozott ki nekik, tetején marcipán párral. Kínálgatták, osztogatták az édességet. Esküvő – súgta a pincér – már a sokadik, hétévente mindig hűséget esküsznek egymásnak.

Ezen igen elcsodálkoztam.

Dolgaink intézése nem ment mindig simán, ahhoz túl sokan voltunk. A gyerekek folyton elhagytak ezt-azt, amire éppen szükségünk lett volna, s ilyenkor az egész család pánikba esve keresgélt. Vagy a fiúk éppen akkor tűntek el, amikor indultunk volna valahová. Szegény sógornőm! Attól tartottam, idegbajt kap, de hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat.

Egyik nap - a második hét közepén - egyedül maradtam. A család nagy hajcihő közepette elvonult a strandra. Engem nem vonzott a forró betonplacc unalma a langymeleg medencékkel, melybe már ezer ember mosta bele a fenekét. Semmi kedvem nem volt az izzadó embertömegben vizslató férfitekintetek kereszttüzének kitenni hófehér testemet. Aznap emberkerülő mogorvaság uralkodott el rajtam. Elegem lett, meguntam az esztelen közös nyaralást, legszívesebben azonnal hazautaztam volna.

A szálloda mögött csatornák sokasága húzódott: természetesek és emberek által építettek, halakkal betelepítve, a horgászok nagy örömére. Némelyik olyan széles, hogy hajózni lehetett rajta, a másik inkább csak keskeny kanális. Meglepően sokan ültek a kövecses-homokos partokon.

Kerestem a helyet, ahová letelepedhetnék, ahol nem zavarom a horgászokat, s ahol egyedül lehetnék. Végre egyedül!

Jobbra tőlem fiatal férfi horgászott. Felállt, majd elment valahová. Itt éppen jó lesz - gondoltam, s leültem a közelben.

A fickó rövidesen visszatért, elfoglalta az előző helyét, karnyújtásnyira tőlem.

– Nem zavarok? - kérdeztem kissé félénken.

Megrázta a fejét, és merőn figyelte a vizet.

– Máshová is ülhetek - ajánlottam fel.

– Maradjon csak - nézett rám -, nem zavar.

Szemében a víz szürkéskékje tükröződött.

Kinyitottam a magammal hozott könyvet. Verseskötet volt, a költő valaha itt élt, s a Deltavidékről írta a megkapóan szép költeményeit. A lapok szétnyíltak a kezemben, de még nem kezdtem el olvasni. Különös érzések leptek el. Akkoriban irodalmat hallgattam az egyetemen, s egy keveset foglalkoztam okkult tudományokkal is. Talán érzékenységem miatt, talán a hely varázsa tette, de látni véltem, ahogy az energia áramlik a betűkből a táj felé, s a túlparti fák, a nádas felől a könyv felé.

Felemeltem a könyvet. Tenyeremen tartottam az ég felé, mint a sámán, aki áldozatot mutat be. Az energianyaláb egyre láthatóbbá vált. A levegő megsűrűsödött, halvány, majd egyre erősebb rezgő-hullámzó szaggatott vonalakká rendeződött, mint egy grafika érzékeny vonalrendszere. Vibrált, áramlott oda, s vissza, s a két vég között valahol ott lebegett a rég halott költő szelleme.

A férfi felfigyelt. Furcsálló tekintettel nézte, hogy felemelt könyvvel a kezemben bámulom a messzeséget.

Ő nem láthatja, amit én, gondoltam akkor.

– Nem olvas? - kérdezte barátságos kíváncsisággal.

Pár évvel lehetett idősebb nálam, tanulatlan helybéli halászfiúnak látszott. Napszítta világosbarna haja majd a válláig ért, agyonmosott vászoninget és farmernadrágot viselt. Bőrét bronzosra égette a nap, mint azokét, akik a szabad természetben élnek. Kezét izmos combján nyugtatta, tartotta a horgászbotot. Csak a fejével fordult felém. Szimpatikus arca volt.

Váratlanul erős késztetést éreztem, hogy megértessem magam vele.

– Éreztem a versek szellemét. - Meggondolatlanul buktak ki belőlem a szavak. Mit is beszélek! Úgy sem érti…

Bólintott. Meg sem lepődött, és a tekintete várta a folytatást.

Közelebb húzódtam hozzá, s buzgón magyarázni kezdtem, amit az imént átéltem. Elmeséltem a látomásomat, a kapcsolatot a fűzfákkal, a nádassal, a tájjal, a versekkel, a könyvvel, velem. Beszélni kezdtem az auráról, az energiáról, és még sok minden másról, ami az emberek számára láthatatlan, megfoghatatlan, nem létező. Nagyon belemelegedtem.

A szeme rebbenése, az apró gesztusai arról árulkodtak, hogy ezeket a jelenségeket már jól ismeri. Rájöttem, mind, amit megneveztem, az élete része.

– Tojifan itt élt. Itt, a halászok között.

Olyan magától értetődően nevezte meg az alig ismert, méltatlanul agyonhallgatott költőt, mintha azt mondta volna: süt a nap. Elcsodálkoztam.

– Honnan tudja a nevét? Látta a könyv borítóján?

– Nem, dehogy! Csak ő lehet. A nagyapám mesélt róla. A halászok varázslónak tartották.

A fiú megfejtendő talány lett számomra. Tanulatlanságában többet tudott, mint én. Bennem is élt az egyetemi hallgatók gőgös önteltsége, szentül hittem, hogy a világot csak én tudom igazán, mindenki tudása kisebb az enyémnél. Most rádöbbentett a saját tudatlanságomra.

Komor felhőktől feketedett el az ég. Észre sem vettem addig a gyülekező veszedelmet, úgy belemerültünk a beszélgetésbe. Vihar közeledett.

– Bemegyek - pattantam fel.

Szerteágazó villám hasított végig a kormos égbolton. Hatalmas csattanás rázta meg a földet.

Halálra rémülten a fiú felé ugrottam. Éppen a horgászfelszerelését szedte össze, sikerült kivertem a kezéből. Magához szorított. Megnyugtató forrósága beborított, izmos keze a hátamat paskolgatta.

– Nyugodjon meg! Nincs semmi baj.

Bekísért a szállodába. Minden dörrenésre úgy bújtam hozzá, mint védelmet kereső gyermek. A konyhára vitte a halakat, én pedig indultam megkeresni a családot.

Másnap ismét találkoztam vele a csatornaparton, s ettől kezdve minden napunkat együtt töltöttük. Néha csak ültem mellette és néztem a vizet, máskor elbújtunk egy zugban, és beszélgettünk.

Szerelem szövődött köztünk. Pontosabban én lettem szerelmes. Nagyon. Néha már-már elveszíteni véltem józan ítélőképességemet. Ha csak az ujjamhoz ért, forróság öntött el és kezem-lábam zsibbadni kezdett. Egyre sürgetőbbé ért bennem a vágy. A szeretője kívántam lenni. Bármi legyen is az ára.

Átölelve tartott, de hideg maradt. Ő nem adta semmi jelét a vonzódásának. Nagyon tudott uralkodni magán. Nem értettem, hogyan tud ennyire közömbös maradni? Nem szeret? Nem is tetszem neki? Miért van akkor minden nap mellettem? Talán a férfiakat szereti? Na, ha így van, akkor jól kifogtam!

Kicsit eltartott magától, és mosolyogva mondta:

– Még nincs meg a lehetőség erre.

Milyen rejtélyes! Miért nem? Milyen lehetőség? Tombolt bennem a tehetetlen düh. Az elkényeztetett kislányé, aki nem kapja meg azonnal, amit akar. Nem értettem őt, de saját magamat sem. A vágy kínzott, a magmatikus erő feléje vonzott. Elvette minden erőmet. A jobbik eszem ellenére maradtam mellette, nem tehettem mást.

Így telt el a hónap. A család hazafelé készülődött. Elhatároztam, nem megyek haza velük. Ráérek, az egyetemi előadások kezdetéig még sok idő van.

A fiú nem mutatta, hogy örül a döntésemnek. Igaz, azt sem, hogy nem. Úgy fogadta, mint egy elkerülhetetlen tényt, aminek be kellett következni.

A család elment, s mi ketten bandukoltunk a töltésoldalon. Kézen fogva vezetett felfelé a parti dombokon, valamerre, egyre távolabbra a szállodától. Messze, az egyik löszdomb tetején magányos ház árválkodott, terasza a delta felé nézett. Elhagyatottnak tűnt, semmi állat a ház körül, még egy kutya sem szaladt csaholva felénk. Homok és kő mindenfelé, néhány apró fűcsomó, kiszáradt cserje.

– Hová megyünk?

Nem felelt. Fogta a kezem és vezetett.

Beléptünk a házba. Középkorú, zömök termetű, őszülő hajú, borostás férfi közeledett a hosszú folyosón felénk. Megállt előttünk, kíváncsian nézegetett.

– Ő a Hallgatag. Így nevezik errefelé. - mutatta be nekem a fiú, és hozzátette: - Festő.

A mester megszorította kezem, kicsit fel is emelte, már-már azt hittem, kezet csókol.

–  Nézzen körül nyugodtan.

A falakat mindenfelé képek borították. Temérdek festmény! Többnyire a Deltavidékről, néhány csendélet, és portré. A körülöttünk elterülő táj lelkének darabjai.  Szebbnél szebb álmok.

Elragadtatva nézelődtem. Ennél gyönyörűségesebbeket még sohasem láttam. Egészen elvarázsoltak. Sejtelmes színfoltok között részletesen kidolgozott finom részletek. Éltek a képek. Néha magamat véltem a képben látni. Pontosabban, mintha belekerültem volna a képekbe. Furcsán ismerősnek tűntek. Még azok is, ahová a nyaralás alatt sohasem mentünk el. Tucatszor is bebarangoltam a szobákat.

A fiú és a festő félrehúzódva, csendes mosollyal néztek. Cinkos egyetértés villant a szemükben.

– A hátsó szoba lesz a tiétek - közölte velünk Hallgatag meglepetésszerűen, mikor végül befejeztem a szemlélődést, és hozzájuk léptem.

Kérdőn néztem a fiúra.

Most másképpen nézett rám, mint eddig. Leolvadt róla a jégpáncél, szemei tűzben égtek. Szerelmesen. A kezemért nyúlt. Áramcsapásként ért az érintése. Abban a pillanatban megértettem, hogy lebontotta a falat maga körül. Beengedett a világába. Milyen régóta vártam már erre!

Hátra mentünk a szobánkba.

– Hazaérkeztem – mondtam ki hangosan is, és letettem a táskám.

A szoba poros volt, régies, mint amit már régóta nem használtak, és otthonosan ismerős. Körbejártam, s mire feleszméltem, már csak egyedül álltam a megkopott szőnyegen. Szerelmem sehol.

Üres folyosóra léptem ki. Becsuktam a szemem, majd kinyitottam, de rá kellett jönnöm, nem képzelődöm. Eltűntek a képek. Üres, kopott falak meredtek rám, a mész itt-ott már lepergett. Rohantam, kiabáltam, de senki nem válaszolt a bútorozatlan, lakatlan hodályban.

A fiú a bejárati lépcsőn ült.

– Mi ez? Mi történik itt?

Ráztam, rángattam, faggattam, de ő csak szótlanul figyelt. Mikor elfogyott a levegőm, és végre csöndben tudtam maradni, felállt, szembe fordult velem. Magához ölelt. Aztán eltolt magától.

– Ez a ház már negyedszázada áll üresen. Egy festő lakott benne, Hallgatagnak nevezték, mert kettőt se szólt, csak festett éjjel-nappal. Egyetlen szobát használt, a többit telepakolta a képeivel. Mikor haldoklott, azt mondta apámnak, vissza akar ide jönni. Az alkotásai múzeumba kerültek, én meg apám halála óta őrzöm a házat.

– Hogyan lehet az, hogy láttam őt?

– A múlt találkozott a jelennel.

– Nem!

Némán meredtem rá. Nem szólt. Várt.

Lázasan pörögtek a gondolataim. Aztán fény kezdett derengeni az agyamban. Összeszedtem minden tudásomat, és végül sejteni kezdtem, ez csak egyféleképpen lehet. Erre ő is elmosolyodott.

– Igen. Te voltál a Hallgatag. Emlékeztél. Abból, hogy láttad a múltat, tudtam, rád vártam eddig.

Lehuppantam a fenekemre. A szám tátva maradt. Ez több volt, mint amit az agyam hirtelen befogadni tudott. Sokára, nagyon sokára tudtam csak megszólalni.

– Ki vagy te?

– Tojifan, a költő, a dédapám volt. Engem varázslónak tartanak az itteniek.

 

Még évek múlva sem értettem mindent, ami velünk történt. Gyakran keveredett a múlt, a jelen és a jövő, néha elég volt kibogozni, hol is tartunk.

Elvégeztem az egyetemet, összeházasodtunk, és éltünk a házban a dűnék között. Szép életem volt. Szerettem és szerettek.

A furcsaságokat meg lehetett szokni. Évek múlva már természetesnek is vettem, mert tudtam, csak az férjem varázslata játszik velünk. Hogy mikor, miért tette, nem mindig árulta el. Bíztam benne, hogy tudja az okát, célját. Mellettem volt, és én sohasem csalódtam benne.

Hétévente megújítottuk a fogadalmunkat. A nyolcadik esküvőnket az üdülőben tartottuk. Malomkeréknyi csokrot kaptam, és a tortát szétosztogattuk.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.