Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kőműves tanonc

2017.08.01

Ylen Morisot: Kőműves tanonc

 

   Állt reményvesztetten az üres kamra közepén. Az alig másfélszer két méteres sötét lyuk tatárdúlás utáni képet mutatott.

Óvatosan hozzáért a felpúpozódott fal aljához, mire a mészdarabok potyogni kezdtek. Kíváncsian arrébb dugta az ujját, majd még arrébb, s az átnedvesedett, elöregedett vakolatdarabok egymás után puffantak a betonra.

Na, ez jó móka lesz - vigyorgott kínjában. Mit kezdjek ezzel?

Tavaly még a férje végezte az öreg házban a szükséges javításokat, de mára itt maradt egyedül. Nem bírta tovább nézni a lakásban leülepedő koszt, a rohamosan szaporodó pókokat, az otthonosan rohangáló egeret, akit Miskának nevezett el. Nincs mese! El kell kezdenie a nyári nagytakarítást.

Megcsinálja ő, de meg ám! Még hogy kőművest hívjon? Ha talál is valakit, aki ráér, csak hetek múlva jön el, ha egyáltalán eljön. Aztán elkér egy vagyont a semmi kis munkáért.

Pénze nem volt sok, de a kurázsi benne annál több. Kitanulja ő a kőműves mesterséget!  Bár pillanatnyilag a leghalványabb fogalma sem volt arról, mit kellene tennie. Talán le kellene vernie a vakolatot. Biztosan le kell verni a vakolatot! De csak úgy óvatosan, feleslegen egy négyzetcentimétert se! Csak azt, ami nagyon lekívánkozik.

Nyögött a vödör, de nyögött ő is, mire a törmelékhegyet kihordta. Vigyorogtak rá a sarkokból az egérlyukak.

Törte a fejét erősen, már-már lement alfába is, hogy emlékezzen, mit tett a férje hajdanán. Mintha cementről is szó lett volna! Van a hátsó kamrában tavalyi maradék, gondosan nejlonzsákba csomagolva, bekötözve.

Állt a poros zsák fölött, nézegette. Valami döglődést emlegettek a férfiak cementügyben. Vajon milyen az a döglött cement? Ez itt eléggé halódónak látszik. De azért remélte, hogy még nem túlvilági. Bár ő arra ugyan rá nem jön magától, még ha úgy is van!

Turkált a zsákban a műanyag homokozós lapátkával. Mint a liszt! Por ez is, csak szürkébb. Kezdődjék a főzőcske! Ha megmarad a falon a kulimász, megúszta a kőműves keresést.

Nyeles edény rozsdállott a vödörben. Majdnem olyan, mint a tejforraló lábas, csak olyan fura kis pöcök van a nyele fölött. Nocsak! Nem ezzel szokták jobbra-balra csapkodni, fröcskölni a sarat? Olyan fura neve van. A fánkhoz hasonló. Fángli!  Ez az! Csak óvatosan, először csak ezt keveri tele. Aztán majd meglátja, mi legyen. Lehet, hogy egypár ilyennel elég is lesz.

Sár. Sár. Sár. Mi kell még a cementhez?

Óvatosan kevergette a bodzafáról letört ágdarabbal a vizesedő cementport. Prüszkölt is egy hatalmasat, mert az orrába ment. Precízen, akkurátusan keverte, hogy egy csomó se maradjon benne. Mint a palacsintatésztát. Jó kis lé! Festeni lehetne vele. Túl híg. Ajaj, nem ilyennel vakoltak a férfiak. Baj! Nagy baj!

Homok! Mintha homokot is lapátoltak volna! Sajnos, egy árva homokrakás sincs az udvarban.

Nézegette a virágoskertjét. Sajnálta szegényektől elszedni a földet. Bámult ki a kapun, elmélázva, a nagy semmibe. Most mit tegyen? Tágra nyitotta a szemét. Meglátta!

Fogta a gyerek játékvödrét, kisétált az út közepére. Leguggolt, kitépdesett néhány szál gazt, és puszta kézzel pakolni kezdte az okkersárga, kissé még nedves földet, ami ha kiszáradt, olyanná vált, mint a liszt. A szél minden fuvintásnál hordta, sodorta az utcában.

Belepakolt a cementes lébe egy marokkal, összekeverte, aztán még eggyel. Óvatosan, nem túl sokat, hogy el ne vegye a cement erejét. Olyan lett a massza, mint amikor összevegyíti a tojást, a lisztet és a vizet, hogy bundája legyen a tökszeleteknek.

Hirtelen ötlettel belemarkolt a sóderrakásba. A nagyobb kavicsokat kiszedegette - kell a kaktuszok alá - és belekeverte a cementes sárba. Ezt rágd szét Miska! – vigyorgott, az egérre gondolva.  Hogy meg fog majd lepődni, ha a megszokott lyukon kibújni igyekezvén falba ütközik!

Belenyúlt a masszába a kezével, jól átgyúrta, keverte, majd - nehogy egy csöppje is kipottyanjon - óvatosan bevitte a kamrába.

Az egérlyukakkal kezdte. Tömködte bőszen beléjük a pempőt, elálmélkodva, mennyit elnyelnek. Már üres is lett az edény. Mehetett újabb adagot keverni.

Élvezte, hogy pancsol, saraskodik, mint gyerekkorában. Kente, nyomkodta, tapicskolta a képlékeny anyagot. Az apró kavicsszemek érdesen súrlódtak az ujjaihoz. A szobrász érezhet ilyen eufórikus örömet. Vagy maga az Isten, amikor sárból embert teremtett! Büszke volt magára. A lyukak eltünedeztek, a fal aljának árokszerű bemélyedése is. Szorgalmasan járt ki-be az újabb és újabb adaggal.

Ekkor kezdett a jobb keze érzékeny lenni. Megkopott rajta a bőr. Nem nagy ügy!  Ez után inkább csak az ujjaival simogatott. Precízen. Nem maradhatott elpottyantott sárcsomó, rücskös felület. Minden rögöt gondosan felszedett, újból visszadolgozott.

Az ujjai kisebesedtek.

Elhatározta, hogy a receptből kihagyja a sódert. Túlzottan érdes. A fal talán simább lesz nélküle.

A cementes zsák mellett a vödörben talált egy vaslapot. Még fadarab is volt rászögelve. Abba jól bele lehetett kapaszkodni. Kicsit hajlott volt, mint a szánkó talpa, rozsdás is. Ez való a fal simogatásához?

A következő adagnál újított. Bal kezéből kanalat formázott, belemerítette a lébe, a híg sarat jól a falhoz vágta. Csak úgy fröccsent. Jobb kezével a simítólapot végighúzta rajta - mire az egész a földre pottyant.

Csodálkozott erősen. Vajon az igazi kőműveseknek mitől marad fent? Gondolkozott. Bevillant a kép: le szokták locsolni a falat. Bizony! Hogy erre előbb nem gondolt!

Fogta a hajdani férje kedvenc füles poharát, a konyhai csapnál teletöltötte, a vizet ráloccsantotta a falra. Sistergett, pezsgett a száraz vakolat, szomjasan szívta magába. Ki-be rohangált a pohárral, s már nem csak a fal ázott el, hanem a kamra közepén is állt a lecsorgó víz.

És a sár tapadt a nedves falra! Ballal hányta, jobbal simította. Egészen addig, míg a legnagyobb vakolathiányhoz nem ért. Akkorra ugyanis a bal keze ujjai is kisebesedtek. Rájött, rossz ötlet volt malteroskanálnak használni a tenyerét.

Arra, hogy vödörben keverje ki, és fánglival merítse, suhintsa a falra az értékes vakolóanyagot, már nem mert vállalkozni. A háta borsódzott a gondolattól, hogy mennyi potyogna a földre, menne veszendőbe. Nem! Ennél sokkal kifinomultabb, nőiesebb megoldást kell találnia!

Rájött. Kihúzta a konyhaszekrény fiókját, kivette belőle a férje hajdani munkásőr-kanalát.

Na, öreg, ezt lesd meg! - fohászkodott neki. Most jobb kézzel kanalazott, ballal simított. Haladt is szépen. Vigyorgott. Mit szólna eme újfajta technikához a férje, s kőműves haverja onnan a túlvilágról? Halálra röhögnék magukat, ha látnák.

A szomszéd szobában hangos puffanással leesett egy doboz a polcról. Eddig stabilan állt a helyén, most elindult megnézni a padlót. Nem is csodálkozott. Annyit gondolt a férjére, hogy ő most bizonyára visszajött megnézni, mit művel a neje. Kissé zavarba is jött ettől a gondolattól.

- Ne leselkedj! Eredj vissza! - förmedt a szellemre félhangosan.

Folytatta a munkát.

Milyen jó ötlet volt a kanál! Ragyogóan lehetett vele összekapirgálni a lehullott sárrögöket, akkurátusan szétnyomkodni a csomókat, újból összekevergetni a többivel. Valahogy úgy, mint amikor pudingot főz. Nem is maradt utána rendetlenség. Készen lett.

Csak egy baj volt: nem lett sima a fal. Megkopott röghegységek emelkedtek ki a falból, itt-ott szakadékokkal. Ilyen kicsinységen már nem esett kétségbe. Van ecset - kezelni is tudja -, víz is akad, a cement se kötött még meg, egyszerű a képlet: le kell kenni vízzel! Majd az ecset elsimítja az egyenetlenségeket.

Szolid dombság lett az eredmény. Szép sima lankákkal. Elégedetten szemlélte.

Csodák csodája, a vakolat másnap is fennmaradt a falon. Már csak meg kell száradnia, – gondolta - utána meszelhet.

A mész! A meszet kifelejtette! Kellett volna az is bele?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.