Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A rab

2017.10.21

A csuklya mögé bújt ismeretlen – arcát soha, senki nem láthatja – vezeti maga mögött a rabot. Hosszú ideje már.

Menj! Vidd! Ezt mondták neki, és ő szolgál. Ha gondolkodna rajta, se értené, mért teszi, de ez a kérdés eszébe se jut. Nem kérdez. Így nevelték. A parancsot mindig teljesíteni kell!

Ő már a sokadik. Valaki a kezébe nyomta a kötelet, mint ahogy annak a kezébe is mások, emberek hosszú során keresztül. Öröklődött. Ám az értelmét soha senki nem adta tovább, sem a vétkes bűnét, talán nem is volt, ki tudj már, csak a koszlott, reménytelenségbe szürkült szerencsétlent.

Lehet, hogy ő sem az eredeti már, közben valahol, valakik másikra cserélték. De mindegy, rab mindig kornyadozott a másik végen, és mind olyan egyformák!

A kötél már vásott, de erős, még kitart. Ad-e valaki helyette újat, ha szakad? Mert a parancs él, a parancsot mindig teljesíteni kell!

Él még a parancs? Nem kérdezi. Mint ahogy soha, senki nem firtatta annak okát sem. A következő parancsig ezt kell tennie! Egyszerű ez.

Vezeti maga után a testet. Nem beszélgetnek. A bűnös nem tiltakozik, lassan baktat utána, néha megáll. Ilyenkor ránt egyet rajta. Neki csak rongyokba burkolt hús a csontokon, az arcára soha rá nem néz.

A kötél feszül, a végén súlyos a teher. Az út végtelen. A cél messze. Nem tudja, hol van, azt nem árulták el. Menni kell!

Árokszéli pocsolyából ad néki néha inni, és megszáradt kenyeret enni a tarisznyából. A nyomorult göcsörtös kezeivel mohón kap utána, de nem szól, meg se köszöni.

A kulacsa kábító nedűje megnyugtatóan csorog le a torkán, elhallgattatja a lelkiismeretét. Harap hozzá szaftos husikát. A leszopogatott maradékot a rongycsomó elé dobja. Batyuja degeszre tömve domborodik az oldalán.

Jóllakottan pihenne, de menni kell tovább, így szól a parancs! A nap az égbolt tetejére hág. Lassan botorkálnak tovább. A parancsot teljesíteni kell!

A kulacs kiürül, a tarisznya lapos, a pocsolyákat felszárítja a nap. A virágok kókadtan bólintanak, majd lefekszenek a forró homokra.

Hosszú, szomjas napok után frissítő zápor zuhog. A rab és tartója pocsolyáknak hasal. Hasuk korog, késik a muníció. De menni kell, mondja a parancs.

Kietlen tájon botorkálnak végtelenre nyúló nappalokon keresztül a véres naplementébe. A kötél végén egyre könnyebb az ember. Már nem is kell vonszolnia, jön utána, mint a robot, önként, megszokásból.

A kövek élesek, a lejtő meredek, a rabtartó egyre többet botladozik, majd elesik. Mozdulatlanul marad a porban. A váltás még nem érkezett meg.

A rab üres tekintettel mered maga elé. Lába nekiütközik a testnek. Megáll. Vár. Felemeli a fejét, kitágult pupillákkal, értetlenül bámul. Nem fogja fel, mi történt. Megszokta maga előtt a csuklyát, a görnyedt hátat és rajta a foszladozó kenderkígyót, most félni kezd az ismeretlentől. Ijesztően nagyok a hegyek.

Elméje tompa, szerencséjét fel nem ismeri.

Óvatosan húz a kötélen. Gyöngéden. Majd még egyet. A pribék nem moccan. Rángatja merészebben, aztán egyre kétségbeesettebben. Csosszan oldalra pár lépést, topog tétován. Lábujjával félénken megpiszkálja a fekvőt. Ám az mozdulatlan marad.

Vár. Áll. A szél jajgat körülötte, a nap elbújik egy felhő mögé. Zavart agyában lassan formálódik a felismerés. Lehajol, ujjával megérinti a kezet a földön. Hideg. Görnyedten áll fölötte, míg szeméből váratlanul kipereg egy könnycsepp.

Lassan kikerüli, előre botorkál. A pribék és ő össze vannak kötve. Eszébe sem jut, hogy csak el kellene oldania a csomót, és szabad lehetne. A kötél ismét megfeszül. Lép. A tetem csúszni kezd utána a kopár földön.

A parancs, a parancs, a parancs… - dúdolja magának, és óvatosan rakosgatja sebes lábait.

Húzza maga után az élettelen, ide-oda himbálózó bábut. Rongyaik lassan lefoszlanak róluk. A rab baktat oszladozó ellenségével a békés égi mezőkre.

 

(A novellát Szokolay Zoltán: Reggel című verse ihlette.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.