Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Vén Tölgy

2017.12.10

Mihály a temetés után összepakolt magának egy hátizsákra való holmit, és felsétált a hegyre. Senkihez nem szólt közben, a kérdésekre sem válaszolt. Köszönés nélkül csukta be a kertkaput maga után.

– Hagyd! – mondta a férfi a feleségének, amikor az nyúlt volna az apja karja után, hogy visszatartsa.

– Menjen csak! Egyedül akar maradni. Majd visszajön, ha kibúsulta magát!

Erzsike ebben kételkedett. Ismerte az apja makacs természetét, ha az egyszer valamit a fejébe vett, abból könnyen nem engedett!

A gyásznak tulajdonították a szokatlan viselkedését, és végül elfogadták. Nem tehettek mást.

Együtt lakott a nagycsalád a parasztportán, a fiatal pár a csecsemővel, és az asszonyka szülei. Generációk óta éltek, haltak meg itt az emberek, tovább örökítve a birtokot az utódoknak. Most, hogy a nagymama és Mihály is itt hagyta őket, szokatlanul nagy lett a ház hármójuknak.

A hegyoldalban volt egy kis faházuk. Még az egyik ősüktől maradt, aki erdész volt, és megtarthatott magának egy darabka ősfás erdőt. A megszürkült gerendaházat gondosan karban tartották, és néha kiadták nyaralóknak. Ide vonult el az öreg a világ elől a bánatával.

 

A házikó közelében, a tisztás szélén vénséges tölgyfa őrködött. Senki nem tudta a korát. Még a legöregebbek is úgy emlékeztek rá, hogy az ő gyerekkorukban is épp ilyen hatalmas volt. Lehetett már pár száz éves. Egyszer belecsapott a villám, felgyújtotta a belsejét, de a lángok kialudtak, és a fa diadalmasan tovább élt.

Mihály ennek a tövében szeretett üldögélni és elmélkedni. Mikor a lánya ételt hozott neki, rá se figyelt, csak bámult valahová nagyon messzire. Alig evett, legtöbbször el is feledkezett az étkezésről.

Eljött a nyár. A forróság belopakodott az erdőbe is, végigperzselte a tisztás füvét. A patak párája enyhítette a lázas hőt, de a férfi bánatára nem hozott gyógyírt. Nem látta a vadvirágok táncát, szeme csak a távoli völgyet fürkészte, meg a magasban rohanó felhőket, mintha onnan várná közeledni az eltávozottat.

A fák ruhát váltottak, de a színorgia megszürkült, mikor rájuk nézett. A szeptember reggeli fehér párafoltok egyre feljebb kúsztak a hegyoldalon, míg végül beborították a tölgyfát és a tövében merengő komor alakot.

„Hol van az örök

köd? A kerékvágásból

önmagadat most

kilököd. Vén tölgy

lépjél rá a fényútra,

szabaddá leszel, mint vadon puma” -

- szavalta magában a verset újra, és újra. A szavak betolakodtak az agyába, nem tágítottak. Elmenni vágyódott innen, az ő Erzsókja után. Az ágak bólogattak rá, megnyikordultak a szélben.

– Nem búsultál már eleget? – ripakodott rá a lánya egy napon. – Ideje lenne végre hazajönnöd! Itt a tél a nyakunkon, ha fenn maradsz, megfagysz!

– Nem lenne az olyan nagy baj – mondta rá csendesen Mihály.

– Na, ez szép! – zsémbeskedett vele az asszonylánya. – Kizökkenthetnéd végre magadat ebből a depressziós állapotból! Mire jó ez? Az anyámat ezzel ugyan fel nem támasztod! Te pedig még nem vagy öreg, még másik asszonyt is találhatsz magadnak!

– Ugyan lányom, hová gondolsz!

Azzal az ő részéről a társalgást befejezte. Nem válaszolt semmit, bármit is kiabált rá mérgében Erzsike. Visszaült a tölgyfa kidudorodó gyökerére, és kavicsokat kezdett hajigálni a patak vizébe, mint egy durcás gyerek.

– Na, ezzel a vén szamárral nem lehet mit kezdeni! – legyintett a fiatalasszony mérgesen, és dúlva-fúlva otthagyta a némaságba burkolózó apját.

 

Ám Erzsikét se puhafából faragták, a konokságot ő is megörökölte. Lejössz te még onnan – gondolta -, ha nem az én kedvemért, majd más szoknyája után!

Ettől kezdve nem vitt fel több ételt. Néhány napot várt, aztán megkérdezte a szomszédasszonyt, megtenné-e helyette?

Irma boldogan vállalta. Az ő ura már évekkel ezelőtt elment a túlvilágra, Mihály pedig mindig is tetszett neki. Gondolta, elérkezett az ő ideje. Lecsalogatja ő onnan, ha addig él is! De akkor már megtartja magának! Fogta a kosarat, és minden nap, ha esett, ha fújt, elindult felfelé az ösvényen.

Hideg fogadtatásban volt része. Jó szót nem kapott a szívességért, úgy tűnt, a férfi tudomást se akar venni róla. Hiába öltözött fel csinosan, hiába próbálta kitalálni, mire lenne itt fenn a legnagyobb szükség, hiába szólott kedvesen, csak a fagyos hallgatást kapta válaszul. Így telt el egy hónap.

– Gyere le Mihály a faluba! Mindjárt itt a tél, betemet a hó, mi lesz veled itt fenn? – kérlelte.

– Majd ha az öreg tölgy gyökereivel kilép a földből, szabaddá lesz, és elindul a fényúton, akkor majd én is lemegyek innen – mondta végül az elképedt asszonynak, és hátat fordított neki.

– Miféle beszéd ez? – méltatlankodott magában, és sietősen otthagyta.

– Kőből van a szíve a te apádnak! – fakadt ki otthon. – Már inkább holt, mint élő, valamiféle szellemalak lett belőle, nem férfi az már! Az agya is megbomlott, furcsákat beszél. Én ugyan fel nem megyek hozzá többé!

– Jaj, Irma, ha már te sem, akkor csak az angyalok segíthetnek! – sóhajtott Erzsike, és elsietett a falu piciny templomába, hogy gyertyát gyújtson, ahogy az asszonyok mindig is tették, ha kérésük volt.

 

Aznap éjjel Mihály álmodott.

A köd előólálkodott a fák közül, lopva, mint a tolvaj, és a sűrű fehérség kupolaként ráborult a tisztásra. A tölgy ágai karokként kinyúltak belőle, és integetni kezdtek. A tejtenger hullámot vetett, erősödő szárnysuhogás rezegtette a levegőt. A barna levelek esőcseppekként ereszkedtek le a deres fűszálakra, felhőként rájuk borultak, kifehéredtek, és opálos fénnyel felragyogtak. Angyalok állták körül a vén fát. Hószín szárnyuk a földet söpörte, ajkaik mennyei dallamot dúdoltak. Az erdő körülöttük zúgott, hajladozott, suttogások, sóhajtások neszei kúsztak elő a rengetegből.

A földöntúli ragyogásból hang szólott:

– Erős lettél már! Dicső diadal a tiéd! Vén Tölgy, gyere, lépjél ki gyökereiddel a földből, és indulj el a Fényúton!

Mihály felriadt. Kint vészjóslóan zúgott a hegy, a szélrohamok úgy nekirontottak a ház gerendafalának, hogy az nyikorgott, jajgatott eresztékeiben. A kandallóban ellobbant a tűz, a jeges szél végigsöpört a szobán.

Beburkolózott a takaróiba, s mivel mást nem tehetett, elaludt.

Az álma tovább folytatódott. Az angyalok hozsannázva felemelkedtek az égbe, körgyűrűjükbe zárva vitték magukkal felfelé a vénséges fát. A földön vakító fehérség maradt utánuk. Egy asszony közeledett a ház felé az erdei úton. Ő erre kilépett az ajtón, karját a látogatója dereka köré fűzte, érezte annak nőies illatát, forróságát, és elindult vele a távoli házak felé.

Mihály arra ébredt, hogy megsüketült. Kinézett az ablakon. A szél elállt. Vastag paplanként hótakaró borult mindenre, az tompította le a hangokat. Megjött a tél.

Kilépett az ajtón. Átverekedte magát a hótorlaszon, a magasba nézett, ahol a tölgyfát kellett volna látnia, aztán megrökönyödve le a földre. A hatalmas, vaskos törzs és emberderéknyi ágai a lábai előtt feküdtek. Végignyúltak az egész tisztáson, gyökereinek csonkjai az égre meredtek. Az odú sötétje szélesen vigyorgott. Csoda, hogy a faóriás nem a házikóra zuhant!

Mihály álldogált egy ideig, tekintete végigpásztázott a hegyen, le a völgyig, mintha keresett volna valakit. Aztán átmászott a nyugovóra tért fa derekán, és elindult a térdig érő puha hóban lefelé.

A faluba.

 

*Részlet Flórián Róbert Szabolcs: Embervedlés című verséből.

A novella alapötletét ez a vers adta.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.