Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Duna-parti fák

2017.07.30

Ylen Morisot: Duna-parti fák

 

A Duna-parti fák az áradások és a szelek sanyargatásai ellenére élnek és növekednek. Görbült törzsük a küzdelmek élő emlékművei, gyökereikkel kitartóan kapaszkodnak a parti iszapos talajba, így járják hajladozva életigenlő táncukat.

Homokon nőtt emberként naphosszat ültem előttük, és csodáltam őket. Tőlük kaptam abban az évben Sződligeten, a nyári művésztelepen, azt a varázslatot, amiért érdemes volt naphosszat ecsettel a kézben pergetni az órák homokszemeit. Mikor a kihegyezett ecsetvéggel húztam a vöröslő diópác vonalakat, az ő érdes kérgüket utánoztam. Mikor az akvarell gyöngéden halvány zöldjeit pötyögtettem a papírra, azt az ő lombjuk susogta. Dédelgető árnyékukból figyeltem a víz csillámait, a hajók vonulását, a partot ostromló hullámverést.

Naplemente táján elhallgatott a levélzizegés is. Büszke derekukról lecsorgott a fény, lazacrószaszín foltokat festett, mellettük kékesre, zöldesre érett a barna, sötétje sebhelyes árnyékká vált. Megszelídültek a zöldek, halvány türkizes sejtelmek bújócskáztak a sárgásan fénylő lombok közt.

A facsoportról, mely a kedvencemmé vált, nem tudtam eldönteni, hogy egyetlen, az elemek által öt felé szabdalt óriás, vagy egy tőből nőtt, összekapaszkodott ifjoncok egymást bátorító szövetsége. Napokat töltöttem azzal, hogy faggattam a titkát, számtalan papír felületén tükröztetve látványát. Míg végül úgy véltem, sikerült.

Körülöttem pihenő, kiránduló, strandoló embertömeg, de mit sem vettem észre a nyüzsgésükből. Csak egyetlen kisfiú kíváncsiskodása jutott el a tudatomig.

Lehetett talán tizenkét éves. Barna hajú, kissé duci, de már nem kisgyerekesen viselkedő alsós, ám a kamaszkor nyurgasága és zavarodottsága sem ütközött még ki rajta. Ott sertepertélt körülöttem, mindig egyedül, mintha senkihez nem tartozna. Eltűnt, felbukkant, napokon keresztül, mindig más időpontban, és messziről leste, mit dolgozok. Ha máshová telepedtem, megtalált. Soha sem zavart meg, de szemmel láthatóan nagyon érdekelte a ténykedésem. Ha ránéztem, lesütötte a szemét, és odébbállt, hogy rövid idő múlva egy másik fa mögé bújva pillanthassam meg.

A hazautazás előtti nap a záró kiállítás rendezésével telt. A megnyitó után fogtam a táblát, rajzlapot, rajzeszközeimet, otthagytam a vendégeket. Kimentem a partra, hogy elbúcsúzzam az ártér őreitől.

Még egyszer, utoljára letelepedtem a facsoport elé. Elszoruló torokkal, de minden vonallal, mellyel a papírt érintettem, ágaikat simogatva köszöntem el tőlük. A fösvény mohóságával gyűjtöttem magamba az erejüket, szépségüket, memóriámba táplálva örök időkre a látványukat.

A kisfiú ismét feltűnt, a hátam mögé került, távolságot tartott és figyelte a rajz alakulását. Mikor befejeztem, és felnéztem, már egyedül maradtam a parton. Alkonyodott, elfogytak a fények, az árnyékok figyelmeztetően zörögtek. Szedelőzködtem én is.

Az úton baktattam nehéz szívvel, mikor két kerékpáros került el. A fiú volt és egy nő, talán az édesanyja. A gyerek megismert, fékezett, megállt. Valamit mondott az asszonynak, aki tovább hajtott.

– Szeretném, ha nekem adná a rajzot!

Meglepődve torpantam meg. Ő ártatlanul csillogó szemekkel nézett. Olyan őszinte vággyal mondta ezt az egyszerű mondatot, és ez abban a pillanatban olyan természetesen hangzott, mintha ennek így kellene lennie, és senkinek sincs joga megkérdőjeleznie a kérése jogosságát.

Mintha nekem egyetlen dolgom lett volna csak azon a késő délutánon: elkészíteni a rajzot, ami után a fiú sóvárgott. Ki tudja, mit indított el benne a sok óra, míg az alkotásaim alakulását figyelte!

Levettem a tábláról, és számomra ismeretlen örömmel nyújtottam át neki. Elvigyorodott, és csak annyit kért, írjam rá a nevemet. Tekercsbe sodortam, egy befőttes gumival összefogtam. Megköszönte, s mint egy hímes tojást, gyöngéden a kosárba helyezte. Felpattant a kerékpárra, és eltűnt a fák között.

Boldog voltam. Nem értettem, miért, de ha nekem adják a legrangosabb festészeti díjat, az se okozott volna ekkora megelégedettséget.

Visszaérkezve azzal fogadtak, hogy egy házaspár szerette volna megvásárolni a facsoportról készült akvarellemet. De mivel nem találtak sehol, végül megunták a várakozást, és elmentek.

Nem bántam. Így maradt meg nekem a Duna-parti fák legjobb képe, és életem egyik szívmelengető élménye.

Sokszor jut az eszembe a kisfiú. Lehet, hogy ma ő fürkészi ott a fákat, és keresi a varázslatot? Talán már meg is találta, és egy kiállító terem faláról fog majd reám köszönni.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.