Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Macska

2018.02.18

Álmomban egy kapu előtt állok, és azt nézem figyelmesen. Hatalmas faajtó, fölém magasodik. A gigantikus fakazetták világítanak a telihold fényében, a legalsó alja éppen a fejem magasságában van. A ház kőfala vakítón fehérlik, az éjszaka ellenére majdnem nappali a világosság. Nem emlékszem, hogy miért vagyok itt, hogyan kerültem ide, csak nézelődöm ráérősen. Nyújtóztatom, görbítem a hátam, és remekül érzem magam, és a késői óra ellenére egyáltalán nem érzek álmosságot.

Fehér zománcos táblán fekete jelek. El tudom olvasni: Ezüsthajó utca 3. Halak ezüstösen csillogó pikkelyei jutnak róla az eszembe. És a hajók is, melyek nem messzi ringanak a folyó vizén. Ismerem a város utcáit, a kikötőt, itthon vagyok.

Rövidesen már a járdán haladok. Be akartam abba a házba menni? Nem tudom. Eszembe se jutott bekopogni. De akkor vajon miért álltam olyan sokáig az ajtó előtt? Ki lakik ott?

Két kezem a szürke aszfalton. Kellemesen langyos, ontja magából a nappali meleget. Érzem, és élvezem az érintését, amint pakolgatom a végtagjaimat előre, egyre gyorsabban egymás után. Milyen érdekes, nem ütöm meg a tenyerem! Mintha nem is lenne súlyom. Alig érintem a kemény aljzatot, könnyedén, szökkenve, szinte libbenve, egyre sebesebben haladok. Két mellsőm előre, két hátulsó a nyomában ugrok előre, hosszan, elnyújtott testtel.

Hiszen én macska vagyok! Az ott elől pedig két szőrös mancs!

Rövid ideig tart csak a meglepődésem, hogy nem emberi lény szemén át nézek, és négylábúként mozgok. Érzem a bundám szőre alatt az izmaim ruganyos mozdulását, élvezem macskavoltomat. Minden pillanat erőteljesen valóságos, ismerős, és kétséget kizáróan lehetséges, a lelkem most ott van ebben az állatban. Az éjszakai levegő simogat. Innen lentről minden hatalmas, tágas, és a villamossínek egyenesei gőgösen futnak középen.

Bal hátsó lábam mereven, behajlítva lóg hátrafelé. Valami történt velem. Megsérültem. Nem tudok ráállni. Húzom magam után. Érzem a fájdalmat, de ennek ellenére megyek tovább.

Egy kóbor állat vagyok az éjszakában, aki sétálgat az üres járdán. A város alszik.

A széles sugárút ismerős, emberként is sokat jártam arra. Most mégis másnak tűnik. Kihalt, nincs egyetlenegy jármű sem, nem jön a villamos, az ablakok sötétek, de az aszfalt szinte világít. Ferdén átvágok a túloldalra, kapkodom a talpaimat. A hold csorgatja rám neonos fényű nyalábjait, és kajánul vigyorog.

Viszketni kezdek. Lefekszem, a hátamat a kőhöz dörgölöm, nyalogatom magam, keresem az élősködőket.

 

Most mondja meg valaki, hogyan lehet ilyet álmodni!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.