Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Madarak

2018.02.01

A madarak rajokban jöttek. Ott köröztek a háztetők felett, úgy tűnt, már órák óta. Egyébként ki tudja? Volt, aki később teljes bizonyossággal állította, hogy már napok óta gyülekeztek, egyre többen, és többen lettek.

Összesűrűsödtek, mint egy nagy, fekete felleg, majd szétrebbentek, de soha sem távolodtak messzebb a szomszédos utcánál. Köröztek unottan, mindig vissza-visszatérve, várakozva valamire. Szárnyaik csattogása csak halk szellő susogása volt, de néha úgy elcsöndesült, mintha csupán káprázat lenne a délutáni égen.

Majd váratlanul – huss! - felkerekedtek, süvöltő szelet vetettek, s hangos riadalomban kört írtak az égre. Mint kiderült, az utolsót. Úgy jöttek vissza, mint égzengés a derült égbolton, s egy titokzatos jelre egyszerre telepedtek le az udvaron terpeszkedő vén diófára, a környék egyetlen terebélyes fájára.

A csupasz ágak megteltek öklömnyi madártestekkel. Az összefonnyadt burkaikban aszalódó diók közt sűrűn egymás mellett gubbasztottak.

Üres csönd lett.

A madarak nem moccantak.

Néztük őket a szomszéddal az udvaron ácsorogva, mert ilyet itt még nem láttunk. Csak abban a régi filmben, a moziban. Nem varjak, nem feketerigók, csak ennyit tudtunk. Nem zavartatták magukat, ültek mozdulatlanul.

Rabul ejtett a látvány. Kihoztam a fényképezőgépet, és készítettem néhány felvételt.

Nyikorgó kézikocsijával ekkor ért a ház elé Drótos. Fentebb lakott, az utca végén, egy elhanyagolt egyszobás putriban. Az udvarát elborította a temérdek összegyűjtött kacat.

– Jó napot! Mit néznek annyira? – köszönt be a vasrácsos kapu túloldaláról.

Ujjamat a szám elé tettem, hogy maradjon csendben, ne kiabáljon, a másik kezemmel pedig felmutattam a fára.

Drótos vigyorogva követte a tekintetével. Szemei már kezdtek keresztbe állni, lévén délutánra az idő múlása. Amikor végül rájött, mit kell látnia, elszürkült az arca, tátott szája fura grimaszba fagyott, kezével a szívéhez kapott.

– A dögök! … Már itt is… az istentelenek… eredjetek innen! – és hessegetni kezdte a fekete sereget.

A madarak nem moccantak. Egyik-másik tátogatta a csőrét, egészen úgy nézett ki, mintha nevetne.

Drótos szemlátomást pánikrohamot kapott. Ugrált, hadonászott, rikoltozott, míg végül kifulladva a kocsi rúdjára rogyott. Levegőért kapkodott, és a mellkasát markolászta kétségbeesetten. Aztán felpattant, nekiveselkedett, és rohanva távozott. A rázkódástól a rozsdás drótkötegek szerteszéjjel potyogtak, de észre se vette. Menekült. Csak dühös motyogását lehetett egy ideig még hallani.

Másnap nem látta senki se kijönni a házból. Harmadnap sem. Végül valaki, aki eladni akart neki régi, megunt lomokat, megtalálta a kertjében. Drótok tekeredtek a nyaka köré, karjaira, lábaira.

– Megállt a szíve – mondta az orvos.

A kert fái között mindenfelé hurkokra és a legváltozatosabb madárfogók tömkelegére bukkantak a megérkező rendőrök.

Hónapok múlva jutott csak eszembe előhívatni a filmet. A képeken nem látszott más, mint fekete ágak égnek meredő szövevénye.

Madarak nélkül.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.