Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Születés

2017.09.25

A bátyja rohant, mint az eszeveszett őrült. Képtelen volt vele lépést tartani. Már szürkült.  Az izzadtság a szemébe csorgott, alig látta a sötétbe bújó házak közt fivére fekete bőrkabátos hátát.

Váratlanul kigyúltak a villanyok. A fény elvakította. Inkább sejtette, mint látta, hogy a testvére átvág az úttesten, és a túloldali járdán fut tovább. S mivel véletlenül se a zebrán, a motoros járőr már indította is a motorját. Magára kell terelnie a figyelmét, most semmiképp sem állíthatja meg – szakadt ki a lelkéből a kétségbeesés.

Kihalt utca végén a távoli kereszteződésben elsuhant néhány autó. Nekifutott a széles úttestnek. A rendőr meglátta, felkanyarodott a járdára, és szembe fordult vele. A motor fényszórója belevilágított a szemébe. Futtában felemelte és az arca elé kapta a karját. Csak a soksugarú fénykört látta, a mögötte ülő embert nem. Az valamit kiabált felé, de a szíve zakatolásától nem hallotta jól. Elszántan jobbra kanyarodott, amerre látta eltűnni a bátyját.

Vakon és süketen szaladt. Fekete varkocsai hosszan lobogtak utána. De zihálása mögül is hallotta, hogy felbőg a motor, és indul utána. Nem érdekelte. Nem számított a rendőr, a tüdeje szúró figyelmeztetése, csak a fivére. Kicsi, vékony lány volt, alig nézték tizenöt évesnek, pedig már húsz is elmúlt. Talán ezért, talán azért, mert nem tűnt igazán veszélyesnek, egy idő múlva már kísérő nélkül trappolt a kormos falú házak között.

A kórház hideg fényei mellbe vágták. A bátyja sehol. Alig tudta elmotyogni az álmos portásnak, mit akar.

– Ja, annak a félőrültnek a húga, aki az imént sodort el egy nővért – mormolta az, mint egy felismerést, és tovább szorította a telefont a füléhez.

– Azt ugye tudja, hogy most nincs látogatás?

Nem tudott válaszolni. Levegő után kapkodva rogyott le egy repedezett, sárga műanyag székre. Szúrt az oldala. Itt már jó helyen vagyok – gondolta. Itt megvárom a bátyámat, ha reggelig kell is várnom.  

Végre rendesen tudott lélegezni. A portás még mindig telefonált. A neonok vakítottak, az egyik cső picit zúgott és szabálytalan időközben pislogott. Orvosok és ápolók tűntek fel s el, sietve. A pólója nedvesen tapadt a hátára, a derekánál kibújt a nadrágból. A folyton nyíló bejárati ajtó felől hideg levegő vágott felé. A póló alját kapkodva a nadrágba nyomta, a dzsekit összébb húzta magán. Rövid alja nem sok meleget adott.

– Felmehet – szólt oda neki a portás. – A doktor úr a háromszáznégyes szobában várja.

Bámult. Nem hitt a fülének.

– Na, mire vár? Menjen! A doktor úr ideje drága!

Felpattant. Izzadó tenyerét izgatottan a farmerjába törölte. A liftre nem gondolt, szaladt fel a lépcsőn, hármasával szedve a fokokat. Egyre csak a sógornője járt az eszében. Odaért vajon időben a bátyja? Mi lehet most vele? Túl van már a szülésen? Jól van? Vagy baj történt?

A harmadikon tétovázva megáll. Kereste a háromszáznégyest. Végül megtalálta a folyosó végén. Bátortalanul bekopogott.

– Tessék!

Habozott. Megmagyarázhatatlan okból olyan sejtelme támadt, hogy ha most oda belép, az élete fenekestől felfordul.

De buta vagyok! Persze, hogy minden megváltozik! Új emberkével szaporodik a családunk. Már hárman leszünk. Most végre megtudom, fiúval vagy lánnyal.

Szélesen elmosolyodott a rá váró örömhír gondolatára.

A bátyja és ő az utóbbi tíz évet kettesben küszködték végig. Szüleik akkor haltak meg váratlanul egy balesetben. Alig volt kilenc, a bátyja épp befejezte az általánost. Tanulás szóba sem jöhetett. Dolgozott, és harcolt, hogy ne kerüljenek intézetbe. Egyetlen rokonukat sem ismerték. A szomszédjuk, a rokkant háborús veterán vállalta a gyámságot, de néha az emberséges szándék kevésnek bizonyult a nagy pénztelenségben. Mégis, biztonságot adott és példát mutatott nekik, a fiúnak tartást adott a nehézségek közepette, Amolyan nagyapaféle lett. De két éve ő is elment, rájuk hagyva a házát. A fiú ekkor vette feleségül a barátnőjét, és éltek hármasban.

A fiatalasszony terhességében problémák jelentkeztek, komplikált szülésnek nézett elébe. Délután ismerősök szóltak, hogy rosszul lett az utcán, a mentő ide hozta, és megindult a szülés.

Rohantak, ahogyan csak tudtak a külvárosból, taxira nem tellett. A fiú, hogy a felesége mellett lehessen, ő meg azért, hogy a bátyja és sógornője mellett. A fiatalasszonynak sincs senkije, ők hárman összetartoznak. A picinek már igazi családja lesz! Apja, anyja, nagynénje, és boldog élete!

– Tessék! – nyílt ki előtte hirtelen az ajtó.

A mosoly hirtelen lehervadt az arcáról. Ismeretlen, ferde szemű, ázsiai férfi állt előtte. Rossz helyre jött.

– Gruber doktor?

 Zavarában nem tudta lenyelni a szájában összegyűlt nyálat.  Furán, mintha víz alól szólna, jöttek szájából a szavak.

A férfi elmosolyodott. Szépen tudott mosolyogni.

– Nem. Lee doktor vagyok – nyújtotta a kezét.

Az igazság az volt, hogy haza készült, de mikor meglátta a lányt, meggondolta magát.

A szobában íróasztal terpeszkedett, előtte fém vázas szék. Hátrébb pamlag, alacsony asztalka, két kényelmes fotel.

– Foglaljon helyet!

Óvatosan helyezte magát a szék szélére.

– A kollégám a szülőszobában van.

Ruganyosan besétált az asztal mögé.

Koreai vagy japán lehet – gondolta róla. Kicsit magasabbra nőtt, mint a keleti férfiak. Mint egy leopárd. Vagy egy párduc. Látszott a mozgásán, hogy csak kényszerből ül le pár percre, valójában minden porcikája a mozgás, a folytonos változtatás után vágyik. Ennek ellenére nyugalom és bölcsesség áradt belőle, pedig érezni lehetett, legalább annyira izgatottan vár valamire, mint ő.

Az idegesség gyűlni kezdett a gyomrában, és kúszott felfelé. Zavarban volt. Másra számított. A szőkés, de már kopaszodó, enyhén pocakos, fehér orvosra. Lee doktor hihetetlenül fiatalnak látszott, kölyökképét dús, koromfekete haj keretezte. Sötét, sárgás bőrén sehol egy apró szépséghiba. Mandulavágású szemeivel őt nézte. Dobolt az asztal fényes lapján, de mintha nem is tudott volna róla.

– Rágyújt?

– Igen – vágta rá gondolkodás nélkül. Eszébe se jutott, hogy kórházban vannak, és hogy már régóta nem dohányzik.

Az első szál kettétört az ujjai között. A doktor mosolyogva nyújtotta felé újból a dobozt.

Óvatosan szívta meg. Az első slukkot nem merte letüdőzni, csak tartogatta a szájában a füstöt. Nem akarta kockáztatni, hogy fuldokolni kezd, és leég a férfi előtt. Megkönnyebbülést, oldódást várt. Végül lassan kifújta a fehér pamacsot. A füst kissé elkábította. Idegennek tűntek az ujjai a fehér rúddal, mintha máshoz tartoznának. Látta, milyen ügyetlenül tartja.

Idegesen újból a szájához emelte. Milyen idétlenül nézhet ki, amint csücsörítve kifúj! A doki biztosan látja rajta, mennyire nem megy ez neki. Rendes tőle, hogy még csak el sem mosolyogja magát. De legalább ezzel elfoglalja magát. Még a gondolattól is irtózott, hogy csak üljön tétlenül, és viselje el, hogy az orvos nézi.

Soha sem látott még ilyen szép férfit. Talán ezért van most zavarban. A haverok előtt neki van a legnagyobb szája! De most mit mondjon?

Az orvos egyre nagyobb kíváncsisággal szemrevételezte.

A lány várta, hogy megszólaljon a telefon, vagy bejöjjön valaki a hírrel. A csendben már tapintani lehetett az összesűrűsödött várakozást. Egyetlen szó nélkül cigarettáztak.

A doki végül pakolászni kezdett az asztalon. Arányos, szépen formált csontozatán megfeszült a bőr, a domború részeken enyhén fénylett. Dróthaja a homlokába hullt. Szemének keskeny réséből fekete sugarak lövelltek felé.

Belülről, úgy szívtájék felől, hatalmas sóhajtás készült kitörni. Istenem, micsoda férfi! Miért is ne járhatna egy keleti férfivel?

Megdöbbent. Mire nem gondol! Ez még legvadabb álmában se jött elő. De miért ne?

A bátyja haverjain kívül nem ismert fiúkat. Ment velük ide-oda, de nem érzett irántuk semmit. Állítólag létezik szerelem, de ezt igen hihetetlennek tartotta eddig. Mindig azt mondta, ez vele ugyan elő nem fog fordulni!

Mit érezhet az ember lánya, ha szerelmes lesz?

Istenem, fiú lesz vagy lány? Add, hogy minden rendben legyen!

A szoba levegője fullasztóan sűrű lett. Fura kis vibrálások cikáztak ide-oda kettőjük között. Jaj, csak nehogy észrevegye, hogy tetszik nekem!

Lezserül keresztbe tette a lábát, mint a moziban látott nagyvilági nők, és sajnálta, hogy nem a dögös fekete farmerszoknyájában van. Fújta a füstöt rezzenéstelen arccal.

Az orvos keresgélni kezdett a fiókokban, majd egy parányi filmkockát vett elő. Beletette egy gépbe, melynek képernyője volt, mint a tévének.

– Nézze! Ez a sógornője kisbabája. Szerintem kislány.

Bámulta tátott szájjal. Értetlenül. Mi lenne ez? Gyerek? Formátlan fekete és fehér, meg szürke foltokat látott, egy furcsa amőba-szerű lényt. Cseppet se hasonlított kisbabára.

A férfi megkerülte az asztalt. Melléállt.

– Ez itt a feje, a kezei, lábai mutogatta, s közben egyre közelebb hajolt.

Megcsapta a férfitestből áradó forróság. És még valami különleges illat. Megremegett.

Amaz észrevette, mert mohóság villant a mosolyában. Megváltozott a modora. Egyre magabiztosabban, lehengerlőbben, végül már-már nagyképűen ontotta magából a szavakat.

A lánynak nem tetszett ez a rámenős udvarlás, sértette. Veszélyt érzett. Nono, nem eszik forrón a kását! Megmerevedett. Feszélyezte a túl szoros közelség. Felét sem értette annak, amit hallott, nem tudott már figyelni se, a menekülés módját kereste.

Az orvos gyorsan elhúzódott. Leült az asztal mögé a biztos menedékbe, és rágyújtott egy újabb cigarettára. A lányt nem kínálta. Azt fontolgatta, mit tegyen. Rájött, hogy rossz utat választott, a rámenős macsó szereppel itt nem fog célt érni. A lány nem olyan, amit el akart magáról hitetni. Más, mint a többiek. Szerencsére. Így még jobban tetszik neki.

Felvette a telefonkagylót, lenyomott néhány gombot.

– Mi újság? … Nagyszerű! … Öt perc múlva?

– Kislány – fordult végül a lány felé sugárzó mosollyal. – Minden rendben. A baba is és a sógornője is egészségesek.

Körbefordult vele a szoba. felpattant, megkerülte az asztalt, és végig se gondolva, mit tesz, az orvos nyakába ugrott. Két hatalmas puszit cuppantott az arcára. Aztán megragadta az elképedt férfi kezét, magával vonszolta, és tánclépésben körbeszökellt vele az irodában.

– Mondták már, hogy ha örül, zöld fényben izzanak a szemei? – A férfi elragadtatottan nézte.

– Oda lehet menni? Megnézhetem?

– Még nem. De nemsokára. – Most ő nyúlt a lány kezéért. – Várnunk kell egy keveset.

Odavezette a kanapéhoz. Maga mellé ültette.

– Szép, amikor boldog. Szeretném máskor is ilyennek látni.

Töltött egy pohárba gyümölcslevet, és a lány kezébe nyomta.

Az kortyolt belőle egy keveset, de alig ment le a torkán az ital. Letette a poharat az asztalra. Látta, mennyire remeg a keze.

Egy kéz ért az ujjaihoz. Mit könnyed szellő, úgy simított végig rajtuk. Majd végtelen gyöngédséggel két tenyerébe zárta. Tekintetük összekapcsolódott.

Olyan egyszerű lett minden. Nem létezett többé védőpajzs. Sebezhetővé, kiszolgáltatottá vált. Mégsem félt. Tudta, a legfontosabb most kezdődött el az életében. Ő is most született meg.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.