Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elég!

2020.10.31

Téveszmékre pazarolt évek

kétes árnyai kísértenek

nesztelen, éber éjszakákon,

mikor messze szalad az álom,

 

és magával viszi a hitem.

 

Én miért véltem,

hogy kérdezés nélkül azt kell nekem,

mit a sors rendelt,

és véletlenül utamba letett?

 

És miért cipeltem

oly készségesen a nehéz terhet,

és tettem meg a sok lehetetlent

kénytelen- kelletlen?

 

Hol itt az ígért szabad akarat?

 

Szegénység, aggódás,

rám telepedett mázsás gondsziklákból

nagy, fullasztó halom,

ami határt szabott,

és száműzött a gondtalan világból

évtizedeken át.

 

Ez a világ itt nem az enyém.

Ne tegyetek már semmit elém

lelketlen angyalok,

többet én nem bírok,

kék könnyeket sírok,

mikor magam vagyok,

s fehér ködbe veszek, ha hagyom

sodortatni az árral magam.

 

Szólok, bár hangom megremeg: - elég!

Ebből az életből nem kérek én!

Jól tudom, tiltakozni itt nem ér,

mégis ezt teszem, s talán majd egyszer,

és éppen úgy, ahogyan akarom,

lesz még szebb a napom, vidám kedvem,

és széles utam, melyen utazok.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.